Volt egy kis akadálypálya, de amit nem ugrottam át, azon átestem és kész. - Utam a 3. kyus vizsgáig.

• 2023. július 02.
• Krizsanóczi Márta

Az elmúlt másfél év, ami az 5. kyus vizsgámtól a mai napig eltelt szinte egy szempillantás volt, valahol mégis nagyon hosszúnak tűnik. Amikor leültem, hogy megírjam ezt az összefoglalót, először az volt bennem, hogy nincs miről írnom, hiszen nem is történt semmi különös, aztán rendre előkúsztak az emlékek, ahogy próbáltam felidézni az elmúlt hónapokat. A végére rájöttem, hogy nem is volt ez olyan zökkenőmentes, sőt tulajdonképpen semmi sem ment simán.

Az 5. kyus vizsga után nagyon örültem, hogy vége a felkészülésnek és picit parkoló pályára tehetem azokat a technikákat, amiket annyiszor ismételtünk abban az időben. Jó volt a számtalanszor átgyakorolt mozdulatsorokat egy kicsit átadni a felejtésnek, és új dolgokat kipróbálni. Emlékszem, vizsga után hetekig próbálgattuk a csípődobást, hogy hogyan lehet jól megcsinálni, hogy lehet kigurulni, izgalmas időszak volt, jó pár kék-zöld folttal tarkítva.

Közben az egyik kislányommal belecsöppentem a kempo edzések világába is, nem szándékosan, de valahogy ott ragadtam. A kempo sokszor ellentmondásos érzéseket kelt bennem, eléggé feszegeti a határaimat. Ez egy jóval direktebb, keményebb harcművészet, amiben a hatékonyság biztosan előrébb áll, mint harmónia, vagy a technikák szépsége. Igazából, ami számomra idegen benne, pont ez hordozza a pozitív részét is, mert elkezdtem könnyebben felismerni azokat a helyzeteket az aikidoban is, amelyek nem tűnnek jónak. Példaként felhoznám, hogy egy kempós azonnal kihasználja, ha hátat fordítasz neki, ott nagyon hamar rájössz, hogy ilyet nem érdemes csinálni, vagy csak igen körültekintően. Talán még egyszerűbb észrevenni ukeként, ha a partner hozza magát kedvezőtlen helyzetbe, ilyenkor bizony jó párszor eszembe jutott, hogy mit tudnék most csinálni, ha a kempo edzésen lennénk és nem aikidot gyakorolnánk békésen.

Az elmúlt másfél év legnehezebb része volt számomra, hogy rengeteget sérültem, nem csak a kempo edzéseken, hanem az aikidon is. Voltak ín-, izomrándulásaim, szakadásaim, bordazúzódások, egyszer meg csak szimplán belevertem a sarkam egy vasoszlopba, szóval minden összejött. Szerencsére egyik sérülés sem volt nagyon komoly, és igyekeztem nem túl sokat kihagyni ezek miatt, de a hangulatomra rányomta a bélyegét ez az állapot, sokszor elkeseredtem. Jó néhányszor volt olyan, hogy nem tudtam teljes értékűen edzeni, de azért mentem és csináltam, amit tudtam.

A sérülések eredménye az lett, hogy kissé bátortalanabb vagyok most az új dolgok kipróbálásában, félek esni, kerülöm az olyan helyzeteket, amiről tudom, hogy tartogathatnak meglepetéseket.

Visszatérve az aikido edzésekre, a Váci úti dojoban szépen haladtunk reggelente. A megszokott 4-5 társammal jártunk rendszeresen, így jól össze is szoktunk és közös erővel próbáltunk csiszolni a technikákon. Időről-időre bukkantak fel új jelentkezők, de eddig senki sem maradt tartósan közöttünk. Feri mellett sokat gyakoroltunk Gáborral is, aki szintén nagyon tapasztalt mester és ő is mindig hozzátette a saját nézőpontját az adott technikához. Ez egyrészt nagyon inspiráló volt, másrészt viszont az én szintemen nem egyszerű dolog ezzel megbirkózni. Néha nagyon nehéz egy mozdulatsort egyféleképpen is megcsinálni, de ha fél óra gyakorlás után kapsz egy egészen másfajta megközelítést, azt azért kemény dió befogadni. Volt olyan, hogy az edzés végére rosszabbul ment valami, mint az elején, pedig egy órán keresztül csak azzal foglalkoztunk.

2022 eleje felé már kezdett látszani, hogy valamikor még idén lesz egy vizsga, és tavasszal el is dőlt, hogy júniusban lesz majd. Pont másfél év telt el az előző alkalom óta, így igencsak megvolt bennünk a lendület, hogy nekiugorjunk a felkészülésnek. Pont, amikor a felkészülést megkezdtük volna, nagy meglepetésünkre kaptunk Kuroki mestertől egy részletesen kidolgozott vizsga-anyagot, ami azért némileg eltért attól, amit Feri mesterünk állított össze korábban, és amit addig használtunk. A másik meglepetés akkor ért, amikor egyik reggel megtudtam, hogy 4. kyu helyett az albertirsai csapattal együtt mi is 3. kyura fogunk vizsgázni. Persze tudom, hogy a 3 is csak egy ugyanolyan szám mint a 4, de azért kellett pár nap amíg megemésztettem, hogy itt bizony össze kell szedni magam, mert ha az ember 3. kyus lesz, már csak nem mondhatja magáról, hogy teljesen kezdő, pedig eddig ezzel bármilyen helyzetben nagyszerűen lehetett takarózni. 

A lényeg, hogy számomra ennek bizony jelentősége volt, akadt bennem bizonyításvágy rendesen, magam felé főleg, de nyilván a mesterem felé is, ha már ennyit foglalkozott velem, látszódjon, hogy volt értelme. A vizsga anyagban rengeteg fegyveres technika volt, ezeknek a nagy részét nem most láttam először, de azért voltak benne teljesen újak is. Igyekeztem itthon is szinte minden nap gyakorolni, ha nem is sokat, de legalább egy 15-20 percet.

Érdekes megélés volt, hogy ugyanúgy, mint az előző vizsga előtt, itt is volt egy jó nagy mélypont kb. a vizsga előtt egy, másfél héttel, amikor mintha minden szétesett volna, hirtelen semmi nem jutott eszembe, pedig 2 nappal előtte végigcsináltam a teljes gyakorlatsort szinte zökkenők nélkül. Ezt biztos nem felejtem el soha, pont Albertirsán voltunk egy jó párás, fülledt délutánon, és a teremben annyi szúnyog volt, hogy szinte minden vágásnál eltaláltunk egyet. 😁

A vizsga előtt már igencsak bennem volt, hogy most nem szabad megsérülni, kempon is vigyáztam magamra, ahogy csak tudtam. Még 3-4 órát aludni is tudtam a vizsga előtt, ami már fél siker volt. Amit észrevettem magamon az előző alkalomhoz képest, hogy a lépések már egészen jól berögződtek, sokszor automatikusan megcsináltam őket. Még mindig nagyon kellett koncentrálni a technika egészére, de néha már sikerült egy-egy részletet jobban összerakni, vagy kevesebb görcsöléssel végrehajtani. Aminek örültem, hogy nem teljesítettem magam alatt, amit tudtam kihoztam magamból, így sikerült is megszerezni a kitűzött fokozatot.

Természetesen a vizsga napja sem múlt el meglepetés nélkül, ugyanis a danvizsga előtt fél órával úgy alakult, hogy Laci és én leszünk Szabó Gábor ukéi, aki 4. danra vizsgázott aznap délután. Igazából edzésen végigcsináltuk vele többször az anyagát, de azért ez a feladat így is erősen meghaladta a képességeimet, főként amiatt, hogy fél óra alatt kellett összeszedni magam a saját vizsgám után, egy kicsit már leeresztett állapotból egy második körre. Sajnos egy ponton teljesen le is blokkoltam, de annyira, hogy tényleg fogalmam sem volt, hogy mi történik, hol vagyok, és hogyan kellene reagálnom rá. Szerencsére Laci gyorsan leváltott és utána sikerült összekapni magam. Azóta sem tudtam még rászánni magam, hogy visszanézzem a danvizsgáról készült felvételt.

Most, hogy egy újabb szakasz lezárult, izgalommal várom, hogy hogyan folytatódik a nagy kaland. Amiben elsősorban szeretnék fejlődni a félelmeken való túllépés, szeretnék bátrabban belemenni helyzetekbe, jobban bízni benne, hogy meg tudom oldani ezeket és a testem is lesz olyan rugalmas, hogy sérülések helyett csak tapasztalatokkal gazdagodom. Meg szeretnék tanulni lazábban és ügyesen esni! Ami még hosszabb távú célom, hogy a légzésemen javítsak, mert könnyen kifulladok.

Nagyon hálás vagyok a hihetetlenül sok figyelemért és türelemért mesteremnek, Németh Ferencnek, akihez most is bármikor fordulhattam, és akitől rengeteg bátorítást kaptam. Szintén köszönöm a segítséget minden edzőtársamnak, akivel gyakorolhattam, elsősorban Teleki Lacinak és Szabó Gábornak a sok-sok reggeli napindító edzésért. Végül, de nem utolsó sorban köszönöm páromnak, Bertinek, aki mellett szárnyaim lehetnek.