Japán etikett - Egyéb példák az udvarias testbeszédre

• 2025. február 21.
• Németh Ferenc

A japánok általában nagyobb távolságot tartanak egymás között, amikor beszélgetnek, mint sok angolul beszélő ember, és a távolság még nagyobb, ha udvariasan beszélnek. A japánok néha zavarban érzik magukat, ha amerikai ismerőseik közelebb jönnek hozzájuk, mint ahogyan azt helyénvalónak érzik. Több olyan amerikait is ismerünk, akik megsértődtek, amikor látták, hogy japán ismerőseik hátrébb lépnek tőlük.

Jóbarátok között a meghagyott távolság nagyon kicsi lehet; a távolság arányos az udvariasság mértékével. A diákok általában nem állnak túl közel a tanáraikhoz, a fiatal munkavállalók pedig tartózkodnak attól, hogy túl közel kerüljenek a főnökeikhez. A távolság pedig nagyobb, ha a két személy ellentétes nemű.

A beszélő és a hallgató közötti távolság attól függően változik, hogy a két személy meghajol vagy kezet fog egymással. Ha meghajolnak egymás előtt, akkor viszonylag távol kell állniuk egymástól, különben a fejük összeér, amikor meghajolnak. Ha viszont kezet fognak, akkor közelebb kell állniuk egymáshoz. Talán tapasztaltál már némi kellemetlenséget egy japánnal való kézfogáskor, mert túl messze állt tőled. Néhány japánt lehet látni, amint kezet fogás közben enyhén meghajol, mert nem állnak elég közel a másikhoz.

Fontos, hogy megfelelő távolságot tartsunk a beszélő és a hallgató között, de ha túl messze állunk, az idegenség benyomását kelti. Nehéz pontosan megadni a távolságot, de biztonságosnak tekinthetjük, ha a mélyen behajlított fejek távolsága plusz 15-20 centiméter. Ez azt jelenti, hogy nyugodtan meghajolhattok egymás előtt mélyen. A személyek termetétől függően a távolság tehát 1,5 métertől 2 méterig terjed.

Ha átadunk valakinek valamit, udvarias dolog úgy átadni, hogy az illető úgy használhassa, ahogy van, anélkül, hogy megfordítaná. Ha például átadja valakinek a névjegykártyáját, akkor azt úgy kell tennie, hogy a másik személy el tudja olvasni anélkül, hogy megfordítaná. Ez igaz a levelek, dokumentumok és könyvek átadásakor is. Ha egy ollót adsz át valakinek, akkor úgy kell átadnod, hogy úgy lehessen használni, ahogy átadtad. (Az olló hegye fog feléd nézni a megfogható rész kerül annak a kezébe akinek étadod.)

A japánok ügyelnek rá, hogy ne viselkedjenek üzletszerűen, amikor valakinek pénzt adnak személyes segítségért. Az iskolákban például a tandíjat közvetlenül egy hivatalnoknak vagy banki úton fizetik be. Amikor azonban olyan személyes órákat veszel, mint a hagyományos tánc, virágkötészet, kalligráfia és hasonlók, ügyelned kell rá, hogy ne tűnj túlzottan üzletiesnek. Nem illik a pénzt csak úgy, „csupaszon” átadni a tanárnak; borítékba kell helyezni, és lehetőleg diszkréten – például halkan a tanár mellé csúsztatva – odaadni.

Nemcsak a pénz átadásának fizikai formájára, hanem a pénzügyek megvitatására is vonatkozik az a hagyományos elv, hogy személyes segítség esetén nem illik közvetlen érdeklődést mutatni a pénz iránt.

Erre jó példa, amikor egy japán aikidóoktató érkezik hazánkba. Elvileg nem számít udvariasnak rákérdezni, pontosan mennyi pénzt szeretne kapni az oktatásért. Valamilyen formában azonban mégis meg kell tudni, máshol milyen összegért szokott tanítani, és mi az, amit nem érezne túl kevésnek. Nyilvánvalóan az sem udvarias, ha aluldíjazzuk az óráit.

Hazánkban és számos szomszédos országban a pénz átadásának hivatalos módja az, ha a másik fél átvételi bizonylatot vagy számlát állít ki. Ezt a japánban szokásos, diszkrétebb megoldással szinte lehetetlen összeegyeztetni. A fiatalabb, az európai szokásokat jobban ismerő japán oktatók ugyanakkor már tisztában vannak ezzel, és nem jelent problémát számukra a költségek előzetes tisztázása.