A túlfeszített íj.
Egy forró nyári napon történt Tókióban, amikor íjászmesteremre, Kenran Umedzsire várakoztam. Heteken át egyedül gyakoroltam, és alig vártam, hogy mesterem előtt bizonyíthassam a feladat elvégzését.
Egy japán művészet elsajátítása - legyen az íjászat, vívás, virágrendezés, festés, írás vagy tea-szertartás - különleges feladatok elé állítja a nyugati tanítványt. Aki például az íjászat esetében azt hiszi, hogy annak lényege a céltábla eltalálása, az téved. Mi más volna azonban a lényeg? Nos - éppen e felől kaptam aznap újabb leckét.
A mester pontosan érkezett; egy csésze tea mellett rövid beszélgetést folytattunk és azután kimentünk a kertbe, ahol a céltábla állt.
Ez a céltábla volt különben tanulmányaim első meglepetése: nyolcvan centiméter átmérőjű szalmaköteg volt egy faállványra erősítve, körülbelül szemmagasságban. Igencsak elképedtem, amikor meghallottam, hogy a tanítványnak három éven át azt kell gyakorolnia, hogy ezt eltalálja - mindössze három méter távolságból. Három esztendőn keresztül, három méter távolságból egy nyolcvan centiméteres szalmakötegre lőni? Nem lesz ez kissé unalmas? Ellenkezőleg! Minél inkább megközelítjük a gyakorlat lényegét, annál érdekfeszítőbbé válik a gyakorlat; hiszen nem a találat az érdekes. A belső magatartásról van szó, a belső ösvényen való előrehaladásról.
Fölkészültem. A mester mellettem áll. A szabályoknak megfelelően meghajtom magam: először a mester előtt, majd balra fordulva a céltábla irányában. Ezután nyugodtan elvégzem az első mozdulatokat. Lassú folyamatossággal kell egyik mozdulatnak a másikat követnie. Bal térdemre helyezem az íjat, majd felemelem a jobb térdemhez támasztott két nyíl egyikét. A nyilat a húrra helyezem. Balkezem az íjat tartja szorosan, míg jobbommal, miközben teljesen kilélegzek, megemelem, és újra aláeresztem a fegyvert. Ujjaim megkapaszkodnak a húrban, és ezután, lassú belégzés közben az íjat fokozatos emelés közepette megfeszítem. Utóbbi a lényeges mozdulatsor, amelynek olyan csöndben és folyamatosan kell végbemennie, mint ahogyan a hold emelkedik magasba az esti égboltozaton. Még nem értem el az előírt magasságot, amikor mesterem megálljt parancsolt. Meglepődve és kissé bosszankodva eresztettem le az íjat a legnagyobb összpontosítottság pillanatában. A mester elvette íjamat, a húrt egy hurkolással megrövidítette, majd mosolyogva visszaadta fegyveremet.
-"Kérem, kísérelje meg újra" - szólt, és én szót fogadtam. A leírt mozdulatsor ismétlődött, de az íj megfeszítésénél véget ért tudományom. Az íj húrja kétszeresen áll ellent, és erőm nem elegendő. Karjaim reszketnek, és a nehezen megvalósított szabályos forma fönntartása lehetetlen. Mesterem mosolyog, kétségbeesetten tovább kísérletezem, de minden igyekezetem kárba vész.
Valószínűleg bosszúság tükröződhet arcomon, mert mesterem megkérdezte: - Miért bosszankodik?
- Miért? Még kérdi? Heteken át gyakoroltam, és még mielőtt lőhettem volna, a döntő pillanatban megállított. A mester újra nevetett, majd
komolyra válva így szólt hozzám: - Mit kíván tulajdonképpen? Hogy a formát megvalósította, ami az elmúlt hetek feladata volt, azt már
abban a percben láttam, amikor ajtót nyitott nekem. De így van ez: ha az ember lényének, életének, tudásának, művének kellő formáját -
amiért talán igen sokáig küzdött -, elérte, úgy csak egy baj érheti: hogy sorsa arra kárhoztatja, hogy az elértnél állva maradjon!
Ha azonban sorsa kegyes, úgy az elértet, mielőtt még merevvé válna, kiüti kezéből. Ez a gyakorlás folyamán a mester feladata. Mert mi a
lényeg? Semmi esetre sem a találat! Az íjászatban és más művészetekben sem az a lényeg, ami kifelé megvalósul, hanem az, ami kívülről jut
az emberbe! És mi veszélyezteti leginkább az ember fejlődését? Az elértnél való megállapodás. Vég nélküli tökéletesedés a cél.
Mesterem komoly szavaiból megértettem: a zen íjászata nem szórakoztató sport, hanem életiskola, vagy modern szóval élve: egzisztenciális praxis.
Kezdetben természetesen a külső technika megtanulásáról van szó, és csak ha végre eléretett a külső forma, akkor kezdődik a tulajdonképpeni feladat: önmagunk fáradhatatlan nevelése. A többi művészet mellett az íjászat célja is az, hogy mélyre hatoljunk önmagunkba.
A tanítvány magatartása tükrözi, hogy mennyire vált transzcendenssé kis világa; hogy mennyire képes megnyílni egy nagyobb és teljesebb lét valósága számára.