Női lélek és a harcművészetek

• 2023. március 8.
• Krizsanóczi Márta

1. rész: Feloldhatatlan ellentét vagy sem?

Ez egy olyan téma, ami azóta foglalkoztat, amióta a harcművészetek újra az életem részévé váltak, kb. 4 éve. Lehet-e nőként, női lélekkel, női módon harcművészetet gyakorolni? Vagyis lehet-e úgy ilyen mozgásformákat űzni, hogy közben megőrizzük magunkban a nőt, vagy ez lehetetlen, és edzésen ezt az oldalunkat félre kell tenni? Egyáltalán miért járnak bizonyos nők ilyen helyekre, ahelyett, hogy valami olyat csinálnának, ami a női testhez, női működésükhöz jobban illeszkedik?

Amikor 20 éves korom körül karatéra jártam, még nem gondolkodtam ilyesmiken, viszont azt megfigyeltem, hogy a legtöbb női edzőtársamnál valami nem kerek ebben a történetben, legalábbis én így éreztem akkor. Sokaknál volt jellemző a „lenyomlak mindenáron” attitűd, magasabb fokozatúaknál is, amikor már értelmetlen egy kezdővel szemben így fellépni. Amikor két ilyen karakterű lány vagy nő összekerült, a technikák csiszolása, vagy egy játékos küzdelem helyett (amit amúgy férfiaknál gyakran láttam) simán „kikaparták egymás szemét” hogy fölénybe kerüljenek a másikkal szemben. Akiknek a fellépése számomra szimpatikus volt, harmonikusnak éreztem őket ott a dojoban, egytől-egyik férfiak voltak. Férfi gyakorlópartnerrel sohasem féltem. Tudtam, hogy vigyáznak rám és eszükbe se jutna bántani. Nőkkel szemben nagyon nem mondhatom el ugyanezt. Vajon miért? Visszagondolva azokra az időkre nem is láttam olyan női példát, akire felnéztem volna, vagy olyan szerettem volna lenni, mint ő.

Azt gondolom, hogy bár a nők is képesek majdnem mindenre, amire az erősebbik nem (és viszont), mégis nagyon sok mindenben különbözünk, és bizonyos dolgok nekem nőként egyszerűen nem esnek jól. Alapvetően abban hiszek, hogy egy nőben is van egy kisebb „férfi rész” és a férfiakban is van női oldal. Ennek az aránya nyilván egyéni, de azt hiszem enélkül egyáltalán nem is tudnánk megérteni egymást. (Így is nehéz. 😊) Kutatások vannak már arról, hogy az agyunk működése is eltér, és ez már egészen csecsemőkortól mérhető. (Erről majd még lesz szó később.)

Alapvetően nagy kérdés számomra, hogy ha az én testem, idegrendszerem, összességében a világhoz való hozzáállásom tulajdonképp jóval alkalmatlanabb egy harcművészeti edzésre, mint a férfi társaimé, akkor miért csinálom? Miért akarunk egy olyan világba belépni, ami a férfiak világa minden szempontból? (És most nem arról beszélek, amikor az utcai önvédelem fontos eszköz az életben maradáshoz, itt szerencsére még nem tartunk.) Akik belevágtak mi miatt csinálják? Mi mind kompenzálunk valamit? Lehet-e ezt tényleg jól csinálni, önazonosan, hogy ne kelljen feladni a női oldalt, de mégis fejlődve?

Szólok előre, nem tudom a választ. 😊 Viszont nagyon érdekel, és rá szeretnék jönni. Erről fog szólni ez a sorozat.