Olvasnivaló
Aikido témájú írásaink
Morihei Ueshiba Ayabe

Az Aikido eredete.

Bevezetés: Egy új harcművészet születése

Az aikido, a modern japán harcművészetek (gendai budo) sorában egy különleges, szinte egyedülálló helyet foglal el. Eredete markánsan eltér sok más, évszázadok során, mesterek generációi által kollektíven formált stílustól. Az aikido ugyanis egyetlen rendkívüli ember, Morihei Ueshiba (植芝 盛平, 1883-1969) életművének, fáradhatatlan, egész életen át tartó harcművészeti kutatásának és mély, személyes spirituális keresésének szinte kézzelfogható lenyomata. Ez a szorosan személyhez kötött, vízionárius eredet alapvetően meghatározza az aikido egyedi karakterét és filozófiáját. Története ezért elválaszthatatlanul és szorosan összefonódik alapítójának, a követői által mély tisztelettel csak Ószenszeinek (Nagymester) nevezett Ueshiba életútjával, fejlődésével és belső átalakulásával.

Morihei Ueshiba: A harcművész és spirituális kutató

Morihei Ueshiba 1883-ban született a mai Tanabe városában, Japán Wakayama prefektúrájában. Viszonylag kis termetű és gyenge testalkatú gyermekként – ami későbbi élete során is motiválta a belső erő keresésére – korán elhatározta, hogy fizikailag megerősíti magát. Már fiatal korától kezdve élénk, szinte csillapíthatatlan érdeklődést mutatott a harcművészetek iránt. Élete során elképesztő elszántsággal, fegyelemmel és kivételes tehetséggel számos tradicionális stílust (koryu) és modern rendszert tanulmányozott magas, gyakran mesteri szinten, folyamatosan kutatva a hatékonyság és a mélyebb értelem után. Kiemelkedő tudásra tett szert többek között a Tenjin Shin'yō-ryū és a Gotō-ha Yagyū Shingan-ryū dzsúdzsucu (amelyek a közelharcra, dobásokra, feszítésekre fókuszáltak) iskolákban, elsajátította a dzsúdó alapjait Kano Jigoro rendszerében, és behatóan tanulmányozta a kardvívás (kendzsucu) valamint a lándzsavívás (szódzsucu) különböző, nagy múltú formáit is.

Különösen meghatározó és sorsfordító volt számára a találkozás Takeda Szókakuval, a hírhedten szigorú, excentrikus és rendkívüli fizikai képességekkel rendelkező Daitó-rjú Aiki-dzsúdzsucu nagymesterével az 1910-es évek közepén, Hokkaidón. Ueshiba éveken át Takeda egyik legkiválóbb és legelhivatottabb tanítványa volt, és az aikido technikai alapjainak – különösen a jellegzetes, finom ízületi feszítéseknek (kansetsu waza), csavarásoknak és a körkörös, spirális mozgáson alapuló dobástechnikáknak (nage waza) – jelentős része ebből a rendkívül kifinomult, összetett és harci körülmények között is hatékony iskolából származik. A Daitó-rjú komplex technikái, amelyek az ellenfél erejének és egyensúlyának manipulálására, valamint az aiki (az energia egyesítésének, harmonizálásának) elvére épültek, mély benyomást tettek rá. Ezek adták azt a technikai "csontvázat", amelyre később saját rendszerét építette. Fontos azonban megjegyezni, hogy Ueshiba már ekkor sem csupán másolta a tanultakat; folyamatosan alakította, finomította azokat, és már a nagy spirituális fordulatai előtt is elkezdte a technikákat egy sajátosabb, lágyabb, áramlóbb érzéssel és szándékkal átitatni.

A spirituális fordulat és az aikido megszületése

Ueshiba azonban sok kortársával ellentétben nem elégedett meg a puszta harci hatékonyság és a technikai tudás tökéletesítésével. Mélyen vallásos és spirituális beállítottságú ember volt, akit élete során erősen befolyásolt az Omoto-kjó nevű, a sintóizmusból és népi hiedelmekből építkező új vallási mozgalom és annak karizmatikus, látnoki vezetője, Deguchi Onisaburō. Az Omoto-kjó tanításai – amelyek a világbékére, az emberiség egységére, a művészetek és a természet tiszteletére, valamint az emberiség spirituális megújulására helyezték a hangsúlyt – egyfajta nyelvi és fogalmi keretet adtak Ueshiba saját, a budo gyakorlása során szerzett mély, belső spirituális felismeréseinek és tapasztalatainak.

Ueshiba több meghatározó spirituális megvilágosodás-élményről (satori) számolt be élete során, amelyek során – saját leírása és tanítványai visszaemlékezései szerint – átélte az univerzummal való egységet, arany fényben fürdött, és felismerte, hogy a harcművészetek (Budo) valódi, legnemesebb célja nem az ellenfél elpusztítása vagy legyőzése, hanem a szeretet, a béke és a minden élőlény iránti mélységes együttérzés és védelem megnyilvánulása. Megértette, hogy a harcművészet lehet a test és a lélek egyesítésének, valamint az univerzális harmónia aktív megteremtésének eszköze is. Úgy érezte, isteni sugallatra és védelem alatt áll, hogy ezt az új utat megmutassa.

Ez a mély belső átalakulás és felismerés vezette arra, hogy a Daitó-rjúból és más iskolákból tanult, gyakran potenciálisan veszélyes és sérülést okozó technikákat egy teljesen új filozófiai és etikai keretbe helyezze. Alapvetően megváltozott a technikák alkalmazásának célja és szellemisége: a cél már nem az ellenfél megsemmisítése volt, hanem a konfliktus békés feloldása, mindkét fél (a támadó és a védekező) védelme, és a harmónia helyreállítása. Például egy Daitó-rjú technika, amely egy ízület eltörésére irányult, az aikidóban átalakulhatott úgy, hogy ugyanazt az ízületi kontrollt az ellenfél biztonságos földre vitelére és lefegyverzésére használja, minimalizálva a maradandó sérülés kockázatát. Célja egy olyan "Budo" (harci út) létrehozása volt, amely egyesíti a legmagasabb szintű harci hatékonyságot (hiszen a technikáknak működniük kellett valós helyzetekben is) a legmagasabb szintű erkölcsi és spirituális elvekkel. Az 1920-as évektől kezdve kezdte el saját, egyre inkább formálódó rendszerét tanítani, amelyet kezdetben "Ueshiba-rjú Aiki-dzsúdzsucu"-nak, majd "Aiki-budó"-nak nevezett. Az "Aiki-budo" elnevezés még mindig erősen utalt a harci aspektusra ('Budo').

Végül az 1940-es évek elején kristályosodott ki az "Aikido" (合気道 - az univerzális energiával való egyesülés útja) elnevezés és koncepció. Az "Aikido" névben a "Do" (Út) hangsúlyosabbá válása jelezte a végleges filozófiai elköteleződést a harcművészet mint személyiségfejlesztő, önművelő és spirituális út mellett, amely messze túlmutat a puszta küzdelmi technikákon. Ueshiba úgy tekintett az aikidóra, mint egy eszközre, amely segít az embereknek harmóniába kerülni önmagukkal (az elme, a test és a Ki egysége), egymással (az erőszakmentes konfliktuskezelés és a kölcsönös tisztelet révén) és tágabb értelemben a természettel és a világegyetemmel (a Ki áramlásán és az univerzális törvényekkel való összhangon keresztül).

Összegzés

Az aikido eredete tehát Morihei Ueshiba rendkívüli és inspiráló személyes útjának története: a kiváló, számos harcművészetben jártas harcművészből lett spirituális vezetőé, aki a harci technikák legmagasabb szintű ismeretét képes volt a béke, a szeretet és az univerzális harmónia szolgálatába állítani. Az aikido egyedisége abban rejlik, hogy technikai repertoárja elválaszthatatlanul összefonódik ezzel az etikai és spirituális alappal, amely közvetlenül az alapító személyes átalakulásából és mély látomásából fakad. Az aikido így nem csupán technikai örökség, hanem Ószenszei filozófiai és spirituális víziójának élő megtestesülése is, egy olyan harcművészet, amely továbbra is embereket millióit inspirálja világszerte nemcsak az önvédelem elsajátítására, hanem egy békésebb, harmonikusabb életmód és személyes növekedés keresésére is.