Aikido
avagy a mozgás szabaddá tesz.

• 2017. október
• Barócsi András

Több, mint tíz éve már, hogy megismerkedtem az aikidoval, ezzel a csodálatos, Japánban született harcművészettel, amit számomra mind a mai napig megannyi misztikum és legenda övez körül, köszönhetően alapítójának, Ueshiba Moriheinek, O-Senseinek, aki a háborúk viszontagságos és könyörtelen idejében edződve egy olyan szintre emelte az általa megalkotott harcművészeti stílust, hogy az ma már az aikidot művelők között legenda számba megy.

Olyannyira, hogy amikor az első edzésen megjelentem, még csupán nézőként, átéreztem valami egészen különlegeset, valami egészen rendkívülit, ami ott volt az aikidokák mozgásában. Nem tudnám megmondani, mi is volt az pontosan, de ott volt minden mozdulatukban, ahogy kitértek az ütések elől, ahogy kizuhantak egy-egy dobást vagy ahogy magabiztosan, testük minden porcikáját teljességgel uralva hárították el a támadó fél csapásait. Nem is hárították, mint inkább egybefonódtak vele, átvették, magukba olvasztották, hogy aztán ugyanezt felhasználva semlegesítsék a támadást, anélkül, hogy kárt tennének partnerükben. Partnerükben, igen, mivel egy dojoban voltam, egy helyen, ahol egymással gyakorolnak barátok, ismerősök, a harcművészeteket vagy csupán magát a mozgást kedvelők egy olyan szellemben, ami akkor és ott megidézte számomra O-Sensei legendáját. Egy kedves öregemberét, aki feledhetetlen mosollyal hirdette a szeretet erejét még az olyan helyzetekben is, amikor az ember a felé irányuló agresszióra nem ismerne más választ, mint az agressziót.

Furcsának hat ez, mind a mai napig. Hiszen a másik út sokkal könnyebb, simább, és valahol, talán természetesebb is. O-Sensei útja nehéz, megpróbáltatásokkal teli és nagyon, nagyon hosszú. Tíz éve már, hogy az aikido útját járom, de még most is úgy érzem, csupán az út elején járok. De mindaz, amit ezen a tíz év alatt kaptam ettől a harcművészettől, most is itt van velem; itt van a testemben, a tagjaimban, és itt van a szívemben is. O-Sensei a szeretet útját hirdette olyan módon, hogy sosem talált legyőzőre. Elérni nem érhetem az ő magasságait, mint ahogy nem sikerült az egyetlen tanítványának sem az évek alatt, de célként tűzhetem ki magam elé a szellemiségét és mindazt, ami áthatja a harcművészetét. Mindazt, ami szabaddá teszi az embert és nem csupán a dojoban.

Egy olyan világban élünk, ahol a rohanás természetes velejárója az életünknek. Az igyekvés a munkába, az iskolába, napjaink óráinak szűkös beosztársa oly módon, hogy lehetőleg egyaránt jusson idő a családra, a ház körüli teendőkre, a munkánkra, de legfőképp, önmagunkra. Kevés az időnk, és oly gyorsan fogy az is, mi rendelkezésünkre áll. Stressz, türelmetlenség, ingerlékenység, az agresszióra való hajlam az emberekben nagyobb, mint valaha.

Éppen ezért hiszem azt, őszintén, hogy az embereknek szükségük van az aikidora és mindarra, amit mutathat. Nem mint olyan harcművészet, ami segít mások legyőzésében és az agresszió terjesztésében, hanem mint olyan harcművészet, ami segít önmagunk legyőzésében. Hogy megállítsuk a kezünket ott, ahol más már rég ütött volna, hogy visszafogjuk az indulatainkat ott, ahol más már rég szabadjára eresztette volna, és hogy uraljuk az elménket ott, ahol más már rég elvesztette volna. Nem könnyű. Söt, egyenesen nehéz. De a fejlődés olyasmi, amit nem szabad siettetni. Ahogy nem lehet siettetni egy mag kicsírázását sem, mert időre van szüksége, hogy megtalálja a fényt, hogy magasba nyúljon, hogy megerősödjön és végül úgy álljon ott, akár egyedül, akár körülvéve másoktól, akár egy büszke és hatalmas tölgy. Rendíthetlenül.

Testünk rabjai vagyunk. Akár elhullott magok a sűrű avar leple alatt, a fénytől elválasztva. Sokan vagyunk, sokszínűen, egymást körülvéve, hol segítve a növekedésben, hol visszahúzva a sötét talajba. Olyan végetnemérő harcban élve, ahol elvész a cél a szemek elől. Ahol szürkévé, majd szép lassan sötétté válnak a mindennapok, mert az emberek efelejtik, hogy az avaron túl, ott van a fény. A fény, amit O-Sensei is mutatni igyekezett az aikidon keresztül. Ez a fény pedig a szabadság fénye.

Szabadon dönteni, szabadon cselekedni; dönteni ott, ahol korábban leblokkolt az elménk, mozdulni ott, hol korábban lebénult a testünk. Uralni önmagunkat. Ez az amiről az aikido igazán szól. És mindezt nem filozófián, ideákon vagy magasröptű gondolatokon keresztül lehet elérni. Hanem a mozgáson keresztül. Az aikido mozgásvilágán keresztül, ahol szép lassan urai leszünk a saját testünknek, idővel az elménknek, s legvégül annak is, aki ártó szándókkal közelít felénk.

Ekkor válunk igazán szabaddá és ez az, amit a testünk is érezhet minden egyes edzés alatt, ha szívvel-lélekkel csináljuk a gyakorlatokat. Ez az a pont, ahol O-Sensei öröksége is felcsillan, a szereteté, mind saját magunk, mind mások iránt.

És ez az érzés, kedves barátom, kedves olvasóm, ami egész egyszerűen, felszabadít.