Aikido - ahogyan ne kezdd el!

Szerző: Krizsanóczi Márta

Időpont: 2021 június 2.

Azt hiszem a kezdeteknél egy dolog biztos: nem könnyű megtenni az első lépést. Legalábbis nekem nem volt az. Nagyjából egy év telt el az első ötletmorzsától az első edzésemig. Vajon mi visz rá egy 3 gyermekes anyát negyven évesen, hogy pont az Aikido-t válassza kikapcsolódásnak? Kézenfekvőbbnek tűnik akár egy jógakurzus, vagy a rendszeres séta, kocogás. Én mégsem ezt választottam. Íme, a történetem.

Az első gyermekem születése komoly választóvonal volt az életemben. Az előtte való időszakra máig úgy utalok vissza, hogy – előző életemben, mert ilyen élesnek érzékeltem a váltást. A gyerekek előtti életem szerves része volt a mozgás, onnantól kezdve, hogy kisiskolás koromban kiderült, gerincferdülésem van. A „gyógytorna” sokkal komolyabb kihívás volt, mint a rendes tornaóra, így egész szépen megerősödtem. Aztán úsznom is kellett emiatt, amit ki nem állhattam, viszont legalább megtanultam egészen jól boldogulni a vízben. Igaz a gerincferdülésemből soha nem lett „egyenes”, mindenesetre egy nagyon jó alapot kaptam minden más mozgásformához. 17 évesen egy szép napon közöltem az orvosommal, hogy ha nem bánja én felhagynék a gyógytornával, mert inkább karatéra szeretnék járni. Eléggé elkerekedett a szeme, de szerintem ő is belátta, hogy ha az elmúlt 8 év alatt nem ért el semmit, akkor nekem már úgyis mindegy, úgyhogy áldását adta a dologra. Ezután 6 év karate következett, majd évekig futottam, végül a maratoni távot is kipipáltam. Szerintem fizikailag akkor voltam a csúcson, amikor egy őrült barátnőmmel meg egy barátommal teljesítettük a Kinizsi 100-at, ami egy olyan 100 km-es túra, amit 24 óra alatt kell lesétálni. Senkinek sem ajánlom, nem normális, akinek egyáltalán megfordul ilyesmi a fejében! :-)

A gyerekeim születése után viszont minden megváltozott. Évekig eszembe sem jutott, hogy bármilyen extra mozgásra szükségem lenne a napi tevékenységeken túl. Még a látványtól is kirázott a hideg, ha mondjuk egy futót láttam az utcán. Egy évesek voltak a kicsik, amikor először gondolati szinten megjelent bennem, hogy csak csinálni kéne valamit, de az igazi motiváció még mindig hiányzott. Már ovis volt mind a három porontyom, amikor csak úgy bevillant a semmiből, hogy Aikido-ra kéne járnom. Tudtam mi az, pontosabban legalább volt valami fogalmam róla, hogy milyen látvány, amikor két ember Aikido-t gyakorol. Megnéztem pár videót, majd elkönyveltem, hogy nem vagyok normális, és megpróbáltam elfelejteni az ötletet. De valahogy utána újra és újra eszembe jutott, hogy nekem ez igenis tetszik. Ilyenkor mindig elképzeltem magam, hogy a fájó derekammal, meg az elnyűtt anyatestemmel én majd ott tolom a tatamin, és hááát enyhén szólva röhejesnek tűnt a dolog. Normális anyák a gyerekeiket viszik ilyen helyre, nem maguk akarnak menni! Így ment ez hónapokon keresztül, mire eljutottam odáig, hogy csak megnézem, van-e egyáltalán a közelben Aikido gyakorlási lehetőség. Szerintem titkon abban bíztam, hogy nem találok semmit, így megnyugodva ülhetek tovább a kanapén abban a tudatban, hogy én mindent megtettem. Nos, sejthetitek, hogy a nyomozásom nem ezt az eredményt hozta, ugyanis rábukkantam egy zárt Facebook csoportra, ami azt sejtette, hogy bizony van a közelben egy dojo. Újabb hónapok teltek el, miközben kifogásokat gyártottam, hogy miért nem kellene felhívnom a megadott telefonszámot. Végül (szerintem egy feles után) nekigyürkőztem és írtam egy e-mailt, hogy meg lehet-e nézni az edzést. (Hihetetlen, de szerintem több energia volt eddig a pontig eljutni, mint amit az utóbbi 3 évben összesen az edzésekbe fektettem. Nem röhögni.) Egy szép csütörtöki napon (konkrétan 2018. május 24-én) aztán végignézem egy Aikido edzést és arra jutottam, hogy valószínűleg túl fogom élni, ha kipróbálom, így 5 nappal később már ott álltam a teremben a 20 évvel ezelőtt hordott karate gyakorlóruhámban. A ruha persze kb. 3 hónap használat után atomjaira hullott, de mindez már nem számított, mert azt éreztem, anyaság ide, negyven év oda, nekem ez kell.

Tudjátok, nekem az Aikido-ban az az igazán különleges, hogy teljesen ki tud emelni a mindennapokból. Egész nap kattog a fejemben, hogy mi van a gyerekekkel, szülői értekezlet, uzsonna, a cuccuk megvan-e, mit kell befizetni, a munka, mit főzzek… Ehhez képest egy Aikido edzés olyan, mint egy másik univerzum. Annyira más, mint a hétköznapi élet, hogy ez már önmagában egy pozitív sokk, egyszerűen nem tudok ott úgy gondolkodni, mint máskor, máshol. A saját tapasztalatom az, hogy kezdőként annyira el vagyok azzal foglalva, hogy kezem-lábam hova tegyem, hogy nem marad kapacitás a napi problémákon kattogni. Belépek a terembe, látom a mosolygós arcokat és mire vége van az edzésnek megnyugszom, feltöltődöm.

Az elmúlt 3 évben – habár ma is pont ugyanolyan tökéletlen kezdőnek érzem magam, mint a legelső napon – egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy mit keresek én itt. A mai napig rácsodálkozom arra a segítőkészségre és pozitív hozzáállásra, amit a társaimtól kapok, ez egy kivételes dolog.

Sokat gondolkodtam azon, miért van az nálunk (itt Magyarországon), hogy 40, 50 évesen az emberek már leírják magukat. Mondogatják magunknak, hogy á, öreg vagyok, ez a vonat már elment… eljárnak szépen munkába, nevelik a gyerekeket, nézik a sorozatokat és elfáradnak szépen lassan. Tudom én is milyen ez, és az a nehéz benne, hogy észrevétlenül is bele lehet csúszni. A jó hír viszont, hogy Aikido-t gyakorolni bármilyen életkorban és szinte bármilyen egészségi állapotban el lehet kezdeni. Amíg ezeket a sorokat képes vagy elolvasni, szerintem nem késő semmi!

Tanulság? Ne tökölj annyit, mint én, kattints a lenti linkre, és nézd meg, hol lehet edzeni!

edzések