A csendes vonat titka: Több mint technológia

• 2025. június 20.
• Németh Ferenc

Avagy harmónia a vonaton, harmónia az életben? Aikidós szemmel a hétköznapokról

Több mint harminc éve ingázom vonattal, és szinte napi szinten szembesülök a magyar vasút kihívásaival. Egy-egy hosszabb késés alkalmával szinte törvényszerűen felhangzik az utastérben a sóhajtás: 'Bezzeg Japánban a vonatok sosem késnek!' Ismerősen cseng, ugye? A japán vasút legendás pontossága és a híresen csendes vonatok nyugalma sokunk számára irigyelt példa. De vajon mi a csendes vonat valódi titka? Valóban csak a fejlett technológia kifinomultságában rejlik, vagy több van mögötte?

Miközben magam is nagyra értékelem a japán precizitást – hiszen aikido mesterem révén mélyebben is megismerhettem ezt a kultúrát –, gyakran elgondolkodom egy furcsa ellentmondáson. Vajon azok, akik a japán példát csodálják, miközben esetleg épp hangosan telefonálnak vagy másokat zavaró módon hallgatnak zenét, belegondolnak-e abba, hogy a távol-keleti rend és harmónia mögött milyen mértékű egyéni odafigyelés és kölcsönös tisztelet húzódik meg?

Ez a cikk ennek az ellentmondásnak a boncolgatására tesz kísérletet. Arra keressük a választ – méghozzá aikidós szemmel –, hogy a vonaton tapasztalható (vagy éppen fájóan hiányzó) harmónia hogyan függ össze a mindennapi életünk egyéb területeivel. Célunk felfedezni, miként segíthetnek az aikidóban elsajátított elvek abban, hogy ne csak elvárjuk, de aktívan meg is teremtsük ezt a harmóniát – a vonaton és az életben egyaránt.

A "Japán minta" mélyebb rétegei

Ki ne csodálná a japán precizitást, a közlekedés szinte már művészi szintű szervezettségét, vagy a közterek példás tisztaságát? Amikor a késő vonaton ülve sóhajtozunk, vagy a városi forgatagban bosszankodunk, könnyű idealizálni a távol-keleti szigetországot, mint a rend és a hatékonyság fellegvárát. De vajon tényleg csak a csúcstechnológia és a jól megírt szabályzatok eredménye mindez?

Ha közelebbről megvizsgáljuk, hamar kiderül, hogy a 'japán csoda' gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak. Egy olyan kulturális talajban gyökereznek, amelynek egyik központi eleme a másokra való rendkívüli odafigyelés. Talán a legfontosabb ilyen alapelv a 迷惑をかける (meiwaku o kakeru) fogalma, ami körülbelül annyit tesz: 'nem okozni kellemetlenséget másoknak', 'nem lenni mások terhére'. Érdemes megjegyezni, hogy ez a mélyen rögzült elv talán abból a kényszerűségből és praktikus felismerésből is fakadhat, hogy Japánban, ahol köztudottan sok ember él viszonylag kis helyen és rendkívül nagy a népsűrűség, a békés és zökkenőmentes együttélés egyik alapfeltétele, hogy az emberek fokozottan odafigyeljenek arra, hogy fölöslegesen ne zavarják egymást a mindennapokban. Ez a gondolkodásmód – legyen az kulturális örökség vagy a körülmények alakította szükségszerűség – szinte észrevétlenül szövi át a japán emberek mindennapi interakcióit, a tömegközlekedéstől kezdve a munkahelyi viselkedésen át egészen az otthoni szokásokig.

Nem arról van szó csupán, hogy betartják a szabályokat, mert félnek a büntetéstől. Sokkal inkább egy belső igény fakad a közösség érdekeinek szem előtt tartásából, a kollektív felelősségérzetből. A vonatokon tapasztalható csend, vagy az a tény, hogy a futballmeccsek után a japán szurkolók maguk után és mások után is összeszedik a szemetet a stadionban – mind-mind ennek a mélyen gyökerező mentalitásnak a megnyilvánulásai. És itt érkeztünk el egy másik kulcskérdéshez: a tisztasághoz. A makulátlan japán utcák és közterek látványa sokszor elképzelhetetlennek tűnik itthoni szemmel. Pedig ez sem elsősorban a közmunkások számától vagy a büntetések szigorától függ. Sokkal inkább abból a belülről fakadó igényből, hogy az egyén maga is felelős a környezete állapotáért, és nem várja el, hogy mindig valaki más oldja meg helyette a problémát.

Ez az a hozzáállás, amelynek hiányát itthon nap mint nap tapasztalhatjuk – egy eldobott csikk a buszmegállóban, egy műanyag palack az erdő szélén, vagy éppen a vonaton hagyott szemétkupacok láttán. Amíg a tisztaság iránti vágy nem válik tömegesen belső igénnyé, addig a változás ezen a téren rendkívül lassú és nehézkes lehet, és sajnos a puszta tiltás vagy a magasabb bírságok önmagukban nem hoznak tartós megoldást.

És ha már a társadalmi összetartó erőknél és a mélyebben gyökerező értékeknél tartunk, nem mehetünk el szó nélkül az idősek és a hagyományok tisztelete mellett sem. Japánban ennek – bár a modern világ változásai ott is éreztetik hatásukat – továbbra is erős alapjai vannak. Az idősebb generációk felhalmozott tudása, élettapasztalata olyan kincs, amit megbecsülnek, és amelyre építenek. A 'senpai-kōhai' (idősebb-fiatalabb, tapasztaltabb-kevésbé tapasztalt) kapcsolatrendszer, a hierarchia tiszteletben tartása nem puszta formalitás, hanem a tudás és a társadalmi értékek átadásának fontos eszköze. Ezzel szemben nálunk mintha ez a fajta megbecsülés és tisztelet valóban 'nem lenne divat'. Az idősek tanácsait, tapasztalatait gyakran elavultnak, feleslegesnek ítélik, figyelmen kívül hagyva, hogy a sok évtized alatt megszerzett, megélt tapasztalat olyan bölcsességet hordoz, amit könyvekből vagy az internetről aligha lehet teljes mértékben pótolni.

Végül, de nem utolsósorban, ejtsünk szót a fegyelemről is. Amikor Japánt természeti katasztrófa vagy más, rendkívüli kihívás éri – gondoljunk csak a földrengésekre, vagy akár egy megdöbbentő méretű atomkatasztrófára –, a világ csodálattal és tisztelettel adózik az emberek által tanúsított hihetetlen fegyelmezettségnek. Nincs pánik, nincs fosztogatás, nincs fejetlenség; ehelyett türelmes sorban állást látunk az segélyért, kölcsönös segítségnyújtást és a hatóságok iránymutatásainak példás követését. Ez a fajta kollektív fegyelem nem a véletlen műve; a nevelés, a társadalmi normák és a közösség iránti felelősségérzet mélyen rögzült rendszerének a gyümölcse. Ez az a 'többlet', az a belső hajtóerő, ami a technológián és a szabályokon túl a japán társadalom működését olyannyira egyedivé és sokak számára vonzóvá teszi.

Az érem másik oldala: Amikor a tükörbe nézünk

Miután ilyen részletesen megvizsgáltuk azokat az értékeket, amelyek Japánban hozzájárulnak a társadalmi harmóniához és a közösségi terek kellemesebb használatához, érdemes feltennünk a kérdést: hogyan viszonyul mindehhez a mi saját, itthoni valóságunk? Az a bizonyos 'bezzeg Japánban...' felkiáltás után mi történik, ha magunkba nézünk?

Gondoljunk csak vissza az eredeti példánkra: a vonatra. Miközben elismerően beszélünk a japán vasút pontosságáról és a csendes utastérről, addig a saját környezetünkben gyakran tapasztalhatunk egészen másfajta jeleneteket. A fülünk mellett harsányan folytatott telefonbeszélgetések, a másik utas fülhallgatójából üvöltő zene, a telefonok pittyegő értesítései, a szemközti ülésre piszkos cipővel feltett lábak, az összegyűrt szalvéták az ülésen – ismerős képek, ugye? És itt válik igazán elgondolkodtatóvá a helyzet: vajon azok, akik a japán mintát dicsérik, mindig tudatában vannak-e annak, hogy saját viselkedésük mennyire áll összhangban az általuk csodált ideállal?

Könnyű a rendszert, a körülményeket vagy másokat hibáztatni a kellemetlenségekért. Természetesen a MÁV (vagy bármely más szolgáltató) felelőssége megkérdőjelezhetetlen a szolgáltatás minőségéért. De vajon csak ennyin múlik? Vagy talán mi magunk is hozzájárulunk ahhoz a közeghez, amiben élünk, és amiben utazunk? Elgondolkodtató, hogy sokszor éppen azok panaszkodnak a leghangosabban a 'balkáni állapotokra', akik apró figyelmességekkel, a másik ember minimális tiszteletben tartásával talán nem is próbálják jobbá tenni a közvetlen környezetüket.

Mi lehet ennek az oka? Talán a közösségi normák fellazulása? Vagy az a fajta individualizmus, amely az 'én akarom, és most azonnal' elvét helyezi előtérbe a közösség érdekeivel szemben? Esetleg egyszerűen csak a tudatosság, az önreflexió hiánya, hogy észrevegyük: a mi személyes cselekedeteinknek is hatása van másokra? Nincsenek egyszerű válaszok, de a kérdések feltevése már önmagában is fontos lépés lehet.

Aikido: A tatamin túlmutató út (道 - Do)

Miután szembenéztünk a minket körülvevő valóság ellentmondásaival, felmerül a kérdés: hogyan tovább? Van-e eszköz a kezünkben, ami segíthet legalább a saját környezetünkben pozitív változást elérni? Itt érdemes egy pillantást vetnünk arra, amit a tatamin, az aikido gyakorlása közben tanulunk és tapasztalunk.

Fontos leszögezni: az aikido nem csodapirula a társadalmi problémákra. Nem oldja meg egy csapásra a mélyen gyökerező kulturális beidegződéseket vagy a közösségi normák hiányosságait. Ugyanakkor a harcművészetek, így az aikido gyakorlása is sokat adhat az egyénnek ahhoz, hogy tudatosabban és érzékenyebben viszonyuljon a világhoz. Sokan tapasztalhatjuk – talán a saját edzőtársaink körében is –, hogy akik rendszeresen lépnek a tatamira, másfajta figyelmet és tiszteletet mutatnak a környezetük iránt.

De miben rejlik ez a 'többlet'? Az aikido, mint Do (道), vagyis 'Út', nem csupán technikák összessége, hanem egy önfejlesztő folyamat. A dojóban elsajátított elvek – mint a Reigi (礼儀), az etikett és a kölcsönös tisztelet; a Zanshin (残心), az éber, kiterjesztett tudatosság, amely a környezetünkre és másokra is kiterjed; vagy a Wa (和), a harmóniára való törekvés – mind olyan értékek, amelyeknek a célja, hogy áthassák a mindennapi életünket. A fegyelem, az önkontroll, a másik emberre való odafigyelés nemcsak a gyakorlás során, hanem azon kívül is megnyilvánulhat.

Az aikido arra tanít, hogy legyünk tudatában a cselekedeteink következményeinek, és hogy törekedjünk a konstruktív, harmonikus megoldásokra, ne pedig a konfliktusok felesleges szítására. Ez a fajta belső munka segíthet abban, hogy felismerjük saját szerepünket és felelősségünket abban, milyen a minket körülvevő világ. Hasonló belső elmélyülést és tisztánlátást kínálhatnak más meditatív mozgásformák is. A csikung gyakorlása például pontosan ilyen: a gyakorlása közben az ember gondolatai letisztulnak és élesednek – mintha csak a tiszta víz alá néznénk, ahol a kérdés valóban az, hogy ki milyen mélyre lát. Ez a fajta gyakorlás segít lelassítani a belső időérzékelésünket, ami a mai, mindenkit rohanásra késztető világban felbecsülhetetlen értékű. Hiszen éppen ez a lelassulás, ez a befelé figyelés adhat esélyt arra, hogy egyáltalán észrevegyük a problémákat magunk körül és magunkban, ahelyett, hogy egyszerűen elsiklanánk felettük a mindennapi hajszában.

Nem arról van szó tehát, hogy az aikido vagy a csikung gyakorlói tökéletesek, vagy hogy birtokában vannak a végső megoldásoknak. Sokkal inkább arról, hogy ezen utak gyakorlása révén kaphatnak egy olyan belső iránytűt, egy olyan kifinomultabb érzékelést, ami segíti őket a tudatosabb, tiszteletteljesebb és harmonikusabb életvitelben. És bár a széles körű kulturális változás 'nagyon nehéz lesz', minden egyes egyén, aki elindul egy ilyen belső úton és az ott tanultakat a mindennapjaiban képviseli, apró, de fontos lépést tesz egy pozitívabb irányba.

Panaszkodástól az önreflexióig: Az egyén felelőssége

Az eddigiek során körbejártuk a japán társadalom csodált működésének néhány rejtett mozgatórugóját, szembenéztünk saját hétköznapi valóságunk ellentmondásaival, és felvillantottuk annak lehetőségét, hogy az olyan utak, mint az aikido vagy a csikung, hogyan segíthetnek a belső tartás és tudatosság fejlesztésében. De hol ér össze mindez a gyakorlatban, a mindennapokban? Hogyan válhatunk a változás részévé ahelyett, hogy csak passzív szemlélői vagy éppen hangos kritikusai lennénk a minket körülvevő jelenségeknek?

A válasz talán abban rejlik, hogy 'nem csak reklamálni kell tudni, hanem a saját hibáinkat felfedezni és javítani.' Ez a gondolat egyszerűnek tűnhet, mégis óriási erő lakozik benne. Amíg ugyanis kizárólag külső tényezőket – a rendszert, a szolgáltatókat, a többi embert – hibáztatunk a problémákért, addig tehetetlennek érezhetjük magunkat. A panaszkodás pillanatnyi feszültséglevezetésnek jó lehet, de hosszú távon nem vezet valódi megoldáshoz, sőt, inkább csak a negativitás spirálját erősíti.

Az igazi változás akkor kezdődik, amikor a fókuszt önmagunkra irányítjuk. Amikor feltesszük a kérdést: 'Én mit tehetek másképp? Én hogyan járulhatok hozzá egy jobb, harmonikusabb környezethez?' Ez az önreflexió útja. Ez nem azt jelenti, hogy hunyjunk szemet a rendszerszintű problémák felett, vagy hogy ne lennének jogos kritikáink. Sokkal inkább azt, hogy felismerjük: a mi egyéni cselekedeteinknek, gesztusainknak, a mindennapi apró döntéseinknek is súlya van. Egy lehalkított telefon, egy átadott hely, egy őszinte mosoly, a szemét zsebre tétele – ezek mind olyan kis lépések, amelyek hozzájárulhatnak a közös tér élhetőbbé tételéhez. És van még egy nagyon fontos hozadéka az önreflexiónak: ha őszintén és rendszeresen gyakoroljuk, jó eséllyel megértőbbé, elfogadóbbá válunk. Nemcsak másokkal szemben, hanem talán önmagunkkal és a helyzetekkel szemben is. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a probléma – legyen az egy késő vonat vagy egy figyelmetlen embertárs – varázsütésre megszűnik létezni, vagy hogy ne lenne továbbra is szükség megoldásokra. Viszont ahelyett, hogy tehetetlenül szitkozódnánk és a negatív érzéseinket erősítenénk, talán nagyobb türelemmel, higgadtabban és konstruktívabb hozzáállással tudunk szembenézni a nehézségekkel, keresve a valódi javulás lehetőségét.

Az aikidóban is gyakran hangsúlyozzuk: ne az ellenfél erejével szemben menjünk, hanem használjuk fel azt, irányítsuk, és törekedjünk a harmóniára. Hasonlóképpen, a társadalmi problémákkal való szembesüléskor sem feltétlenül a direkt konfrontáció vagy a vég nélküli panaszkodás a leghatékonyabb. Sokszor többet ér, ha a saját hozzáállásunkon, viselkedésünkön kezdünk el dolgozni. Ha mi magunk válunk azzá a változássá, amit a világban látni szeretnénk – még ha csak a saját mikrokörnyezetünkben is. Ez az egyéni felelősségvállalás útja, ami, bár talán a nehezebbik, de kétségtelenül a leginkább előremutató. És itt érdemes elgondolkodni egy fontos megfigyelésen: valóban, mintha bizonyos szintű, nagyobb krízisek vagy problémák esetén az emberek hajlamosabbak lennének az összefogásra, és ilyenkor gyakran sokkal jobb, kreatívabb megoldásokat képesek közösen kitalálni, mint békeidőben, egyénileg cselekedve. Gondoljunk csak egy természeti katasztrófa utáni helyreállításra, vagy egy közösséget érintő kihívásra, amikor hirtelen előtérbe kerül a kölcsönös segítségnyújtás és a közös célért való tenni akarás. Vajon ezt a fajta szinergiát, ezt a kollektív bölcsességet és pozitív energiát nem lehetne tudatosan átültetni a kisebb, hétköznapi problémák kezelésébe is – mint amilyen például egy bosszantó vonat késése, vagy bármely más, a mindennapjainkat megnehezítő helyzet? Ha ahelyett, hogy mindenki csak a saját frusztrációjával lenne elfoglalva, egyfajta közös, megértő és megoldáskereső vagy legalábbis a helyzetet türelemmel kezelő hozzáállás alakulna ki, talán maguk a problémák is más megvilágításba kerülnének, és az elviselésük, sőt, akár a közös megoldásuk is könnyebbé válna.

Befejezés / Összegzés

Utazásunk során, amely a késő magyar vonatok valóságától indult, eljutottunk a japán társadalom mélyebb rétegeihez, szembenéztünk saját mindennapi viselkedésünk ellentmondásaival, és elgondolkodtunk azon, milyen értékeket és eszközöket kínálhatnak az olyan utak, mint az aikido vagy a csikung a tudatosabb élethez. Megvizsgáltuk, hogy a sokszor emlegetett 'japán csoda' – legyen az a csendes vonatok titka vagy a társadalmi harmónia – valójában messze túlmutat a puszta technológián vagy a szigorú szabályokon. Gyökerei a kölcsönös tiszteletben, a másokra való odafigyelésben, a közösségi felelősségérzetben, a fegyelemben és a belső igényből fakadó tisztaságban rejlenek.

Láthattuk, hogy a változás – legyen szó a vonaton való utazás minőségéről vagy általában a közösségi együttélésről – nem várható kizárólag külső tényezőktől. A 'reklamálás kultúrája' helyett az önreflexió és az egyéni felelősségvállalás útja vezethet valódi előrelépéshez. Ez nem jelenti a problémák tagadását, sokkal inkább a hozzájuk való viszonyunk megváltoztatását: a türelem, a megértés és a konstruktív hozzáállás előtérbe helyezését a puszta szitkozódással szemben.

Az aikido és más, hasonló szellemiségű gyakorlatok pedig éppen ebben segíthetnek: egyfajta belső iránytűt adnak, fejlesztik az önismeretet, az empátiát és azt a képességet, hogy harmonikusabban kapcsolódjunk a környezetünkhöz. Nem kínálnak mindenre kiterjedő megoldást, de lehetőséget adnak arra, hogy egyéni szinten elinduljunk egy olyan úton, ahol saját magunk válunk a pozitív változás hordozóivá.

Talán a 'csendes vonat titka' végső soron nem is annyira titok. Inkább egy tudatos döntés eredménye: az egyének kollektív döntése arról, hogy tisztelettel és figyelemmel vannak egymás iránt. És bár a mi kulturális közegünk más, a kérdés továbbra is nyitott mindannyiunk számára: készek vagyunk-e mi is meghozni ezeket az apró, személyes döntéseket a mindennapokban a harmónia érdekében – a vonaton, az utcán, az élet minden területén?

Amennyiben értékesnek találtad ezeket a gondolatokat, egy megosztással sokat segíthetsz abban, hogy másokhoz is eljussanak.