A test, az elme és az ember változása Gondolatok egy életen át tartó gyakorlás során

• 2026. szeptember 10.
• Lázár Lajos

Elsősorban a saját tapasztalataimat írom le, és amiket másokon tapasztaltam a környezetemben. Közel harminc év aikido első hallásra egyszerűen csak egy nagy szám. Három évtized edzés, több ezer óra a tatamin, megszámlálhatatlan ukemi, irimi, tenkan, ikkyo és iriminage, de ha valaki valóban végigjárja ezt az utat, egy idő után rájön, hogy harminc év aikido nem azt jelenti, hogy harminc éve ugyanazokat a technikákat gyakorolja.

A kezdeti évek: a test és az elme alkalmazkodása

A kezdeti időszakban eszünkbe sem jut ilyesmi. Hiszen az első években általában azt akarjuk megtanulni, hogyan kell megcsinálni egy technikát. Megfigyeljük a mestert, utánozzuk a mozdulatokat, próbáljuk megjegyezni, melyik láb mikor lép, merre fordul a csípő, mit csinál a kéz. A mozgás tudatos, sokszor darabos, és folyamatosan keressük a visszajelzést: jól csinálom? Jó irányba megyek? Mikor lesz könnyebb? Közben megtanulunk esni. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan közegbe kerültem ahol a haladók azonnal dobáltak engem. Persze fájt minden porcikám, de valahogy élveztem.

Aztán lassan olyan mozgásminták alakulnak ki bennünk, amelyek néhány év múlva már természetesnek tűnnek. Az első három-négy év elsősorban a tanulás és az alkalmazkodás időszaka. A test új dolgokat tanul, az elme pedig megtanulja elviselni azt az egyszerű tényt, hogy valamit nem tudunk. Ez az aikido egyik első, és talán egyik legfontosabb leckéje.

Néhány év után azonban megjelenik a sikerélmény. Már ismerjük a technikákat, egyre könnyebben mozgunk, vizsgázunk, fokozatokat szerzünk, és elkezd kialakulni a saját aikidónk. Legalábbis ezt gondoljuk. Ezzel együtt gyakran megjelenik az első veszély is: azt hisszük, hogy már értjük, amit csinálunk. Pedig sokszor csak a formát tanultuk meg, és tudjuk, hogyan néz ki az ikkyo, de még nem feltétlenül értjük, miért működik. Tudjuk a mozdulatot, de még nem mindig érezzük az időzítést, a távolságot, a partner szándékát.

Öt és tíz év között: a formák mögötti alapelvek

Valahol öt és tíz év között ezért kezd igazán érdekessé válni a gyakorlás. A sok technika mögött lassan feltűnnek az ismétlődő alapelvek. Ugyanaz a testhasználat, ugyanaz a középpont, ugyanaz az időzítés jelenik meg különböző formákban. A kérdés lassan megváltozik. Már nem csak azt kérdezzük: hogyan csináljam? hanem azt is: mitől működik?

Ekkor kezdjük igazán érteni az időzítés és a kapcsolat jelentőségét. Egy technika nem attól működik, hogy tökéletesen végrehajtjuk a mozdulatokat, hanem attól is, hogy megfelelő pillanatban és megfelelő távolságból indulunk. A tapasztaltabb gyakorló egyre kevésbé akarja megállítani vagy legyőzni a támadást. Inkább annak útját próbálja megváltoztatni. És közben történik valami a pszichében is. Minél többet tanulunk, annál világosabbá válik, mennyi mindent nem tudunk. Ez időnként komoly frusztrációt okoz.

Az aikido fejlődése nem egyenes vonal. Vannak időszakok, amikor úgy érezzük, fantasztikusan fejlődünk, aztán hónapokig vagy akár évekig úgy tűnik, mintha egy helyben állnánk. Néha pedig éppen akkor kezdünk elmélyülni, amikor már azt gondoljuk, hogy visszafelé haladunk. Ez természetes folyamat, ezzel mindenki találkozik.

Aztán úgy tíz-tizenöt év után a technikai tudás általában már jelentős, de ekkor új kérdések jelennek meg. Mennyire használunk erőt? Mennyire vagyunk feszesek? Tudunk-e ugyanúgy mozogni egy gyors, erős partnerrel, mint egy lassúval? Képesek vagyunk-e megőrizni a saját egyensúlyunkat akkor is, amikor a másik elveszti az övét? A gyakorló lassan felfedezi, hogy a jó aikido nem feltétlenül látványos. Egyre kevesebb felesleges mozdulat jelenik meg. A hatékonyság növekedésével az erőkifejtés sokszor csökken. Nem azért tűnik erősebbnek a tapasztalt gyakorló, mert több erőt használ, hanem mert kevesebbet veszít el belőle. Itt jegyezném meg, hogy sokszor hallom itt-ott, hogy nem kell erő. Hát, bizonyos technikákhoz kell erő. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom.

Tizenöt-húsz év után: a teljesítménytől a fenntarthatóságig

Körülbelül tizenöt-húsz év után azonban a test elkezdi jelezni, hogy az idő múlik. Ami húszévesen természetes volt, negyvenévesen már komolyabb regenerációt igényelhet. Egy sérülés tovább tart, egy rossz esésnek nagyobb ára lehet, és egyre világosabbá válik, hogy nem lehet ugyanúgy gyakorolni egész életünkben. Ez elsőre veszteségnek tűnhet, valójában azonban újabb fejlődési lehetőség. Ugyanis meg kell tanulnunk alkalmazkodni a saját testünkhöz. A hangsúly lassan áthelyeződik a teljesítményről a fenntarthatóságra. Nem az lesz a jó edzés, amely után három napig fáj mindenünk, hanem az, amely után másnap is szívesen felmegyünk a tatamira.

Ez egy fontos pszichológiai fordulópont is. Fiatalon könnyű azt gondolni, hogy az erőnk állandó, aztán lassan meg kell tanulnunk elfogadni, hogy változik. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az aikidónk gyengébb lesz. Lehet, hogy egyszerűen más lesz. A fiatalkori aikido gyakran az erő, a gyorsaság és a mobilitás kombinációjára épül. Később egyre fontosabbá válik az időzítés, az érzékelés, a teststruktúra és a mozgás gazdaságossága. Ami fizikailag veszteségnek látszik, azt a tapasztalat részben képes ellensúlyozni.

Húsz-harminc év után: az ego átalakulása és a lényeglátás

Húsz-harminc év után talán ez válik az egyik legfontosabb felismeréssé, hogy nem kell mindent megcsinálnunk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, még mindig megy az ami korábban természetes volt. Itt van egy nagyon érdekes változás a gondolkodásban illetve a reakcióban. A kezdő gyakran minden támadásra választ akar adni. A tapasztalt gyakorló már megtanul különbséget tenni fontos és fölösleges mozdulat között.

Nem akar mindenáron bizonyítani. Nem akar mindenkit megdobni. Nem akar minden helyzetet kontrollálni, és talán itt kezd igazán megváltozni az ego szerepe is. Az aikido elején szeretnénk erősek lenni. Aztán szeretnénk ügyesek lenni. Később szeretnénk hatékonyak lenni. Egy idő után pedig talán már csak érteni szeretnénk. A fokozat, a technikai tudás és a másokhoz való összehasonlítás lassan veszít a jelentőségéből. A kérdés inkább az lesz, hogy képes vagyok-e ma is ugyanazzal a nyitottsággal gyakorolni, mint amikor kezdő voltam.

Ez nem azt jelenti, hogy harminc év után mindenki automatikusan bölcsebb, nyugodtabb vagy jobb ember lesz. Az idő önmagában nem fejleszt. Új emberekkel találkozunk, különböző testekkel, különböző temperamentumú partnerekkel. Megtanuljuk, hogy nem mindenki ugyanúgy mozog, nem minden támadás ugyanolyan, és nem minden problémára ugyanaz a megoldás. Talán ez az aikido egyik legfontosabb pszichológiai tanítása, hogyan alkalmazkodjunk valaki máshoz úgy, hogy közben ne veszítsük el a saját középpontunkat.

Egy élethosszig tartó gyakorlás

Közel harminc év után az aikido ezért már nehezen választható el az élettől. A testünkben ott vannak a mozdulatok, a reakcióinkban a gyakorlás tapasztalatai, és a másokhoz való viszonyunkban is megjelenhet valami abból, amit évtizedeken keresztül a tatamin tanultunk. A tapasztalt gyakorló pedig egy idő után rájön, hogy talán nem az a legfontosabb, hogy mindig tudja, mit kell csinálnia. Sokkal fontosabb, hogy képes legyen figyelni, érzékelni, alkalmazkodni, és jelen lenni amikor kell.

A test idővel változik. Az erő csökkenhet, a regeneráció lassulhat, a mozgás beszűkülhet, de közben a tapasztalat, az időzítés, a testérzékelés és a mozgás gazdaságossága egyre mélyebbé válhat. Szerencsére az aikido olyan mozgásforma ami lehetőséget ad minden korosztálynak a gyakorlásra.