Az oktató felelőssége az aikidóban A bemelegítéstől az egóig

• 2026. október 15.
• Németh Ferenc

Aki belép a dojóba, nem csak egy technikát jön megtanulni. A testét, a biztonságát és a bizalmát is ránk bízza. Ezért gondolom úgy, hogy az oktató dolga nem ér véget ott, hogy megmutatja a technikát. Felel azért is, hogyan jut el a tanítvány a székből a dobásig, hogyan ér földet, és milyen légkörben mer hibázni. Aikidós szemmel írom, de szerintem mindez bármelyik harcművészet oktatójára igaz.

Aki a székből érkezik a tatamira

Mivel én is sokat ülök munka közben, pontosan érzem, mivel küzd az, aki csak dolgozik, és semmiféle edzést nem végez. Nekem a térdem nem tökéletes: ha túl sokáig ülök, kimondottan rossz felkelni. Ezért gyakran felállok, és megyek egy kört.

Az edzésre nagyon különböző emberek érkeznek. Ami talán közös bennük: a legtöbben valamilyen fájdalomról panaszkodnak. Csípő, hát, váll.

Vladimir Janda cseh orvos írt le egy izomegyensúly-zavart, amelyet ma sokan az ülő életmóddal kapcsolnak össze: egyes izmok befeszülnek, mások elgyengülnek, és ebből lesz az előreeső váll és a „lusta” csípő.

Sokan arról számolnak be, hogy néhány hónap edzés után enyhül a fájdalmuk, a nyári szünet után pedig visszatér. Ezt nem én mondom, hanem ők, akik fájdalommal élnek, és a saját testükön érzik a különbséget.

Edzőként ebből az következik, hogy aki fájó csípővel vagy merev vállal érkezik, attól nem kérhetem első nap ugyanazt, mint attól, aki évek óta mozog. A térdekről külön is írtunk: aikido és az egészséges térd.

A bemelegítés nem szükséges rossz

Az én tapasztalatom az, hogy az aikidós bemelegítés szájról szájra terjedt. Oktatók adták tovább egymásnak, akár nemzedékeken át, és mindenki alakított rajta: kinek ez volt fontos, kinek az, és nyilván a saját testalkata is beleszólt. Amit én láttam, abban edzéselmélet vagy tudományos megalapozás nyomokban sem volt.

Volt ennek egy egyszerű oka is. Az edzők többsége az aikidót szerette, nem a bemelegítést. Ezért sokan igyekeztek minél hamarabb túlesni rajta, hogy végre elkezdődhessen az „igazi” edzés.

Hallottam olyan érvet is, hogy a bemelegítés fölösleges, hiszen éles helyzetben sincs rá idő: egy támadás előtt senki nem melegít be. Ez teljesen igaz. Csakhogy támadás szerencsére nagyon ritkán ér bennünket. A bemelegítés pedig nem csupán előkészít, hanem fejleszt is: éppen arra, hogy ha egyszer váratlanul kell nagyot lépni, elhajolni vagy elesni a jeges járdán, a test bemelegítés nélkül is bírja.

Az albertirsai dojónkban ezért a bemelegítés szinte külön program. Az edzés elején van, 30–40 percig tart, és a test minden része sorra kerül benne; a csuklót és a csípőt több gyakorlaton át is átmozgatjuk. Vannak benne NMPT-elemek is: az NMPT sok esetben nyújtózkodás, ezért ezeket könnyű beilleszteni, a gerinc egészsége pedig mindenkinek fontos.

A csikungból a légzést vettük át és a lovagló állást. Sok gyakorlatot úgy végzünk, hogy közben számolunk, másodpercenként; a lovagló állást is így tartjuk ki, legalább egy percig. Mindenki, a gyerekek is. Szabályosan állunk: egyenes háttal, bebillentett medencével. Csalni persze könnyű, van, aki jóval feljebb jön, mint a többiek. A comb természetesen ég. Nekem mégsem ez a feladat lényege, hanem az, hogy bele tudjak helyezkedni a tartásba, és ne izomból kelljen megtartanom magam.

A gyerekek és a felnőttek együtt csinálják. A gyerekeknek ez adja meg a fegyelmet: felnőttek között, velük egy ritmusban dolgoznak. Náluk a bemelegítés egyébként is több, mint előkészület, önmagában fejlesztő értéke van.

A bemelegítés ingyenes, bárki bejöhet és részt vehet rajta. Volt olyan nyugdíjas hölgy, aki csak erre járt, és neki ennyi éppen elég volt. A gyerekek szülei is végigcsinálhatják, szintén ingyen. Ezzel példát is mutatnak: ők is részt vesznek az edzésben, nem a padról nézik. Az időpontokat az edzések oldalán találod.

Az edzés során sem hajszolom a végletekig az embereket. A felnőtt csoportunk nem tinédzserekből áll, és ezt tiszteletben tartom. Az aikido után egy csikungblokk következik, az ellazulás órája. Ez is ingyenes, és olyanok is csatlakoznak hozzá, akik az aikidoedzésen nem vesznek részt.

Hogy a felépítés ne csak ízlés kérdése legyen, ahhoz a sporttudomány is ad kapaszkodót. Ismert keret például Ian Jeffreys RAMP modellje (2007), amely a sorrendet adja meg: előbb a pulzus és a testhőmérséklet fokozatos emelése, aztán az izmok bekapcsolása és az ízületek dinamikus átmozgatása, végül a ráhangolás az edzés valódi tempójára. A nyújtásról pedig Behm és munkatársai 2016-os áttekintése azt mutatja, hogy a hosszú, kitartott statikus nyújtás közvetlenül terhelés előtt néhány százalékkal rontja a teljesítményt, a mozgásban végzett, dinamikus nyújtás viszont nem. Mi is a legtöbb esetben dinamikus nyújtásokat csinálunk.

A technika nem ízülettépés

Az aikidót szeretjük erőszakmentes művészetnek nevezni, de ettől még nem sérülésmentes. Egy öt harcművészetet összehasonlító felmérésben (Zetaruk és mtsai, 2005) az aikidósok fele számolt be olyan sérülésről az előző évből, amely miatt edzést kellett kihagynia. A minta kicsi volt (47 fő), de az arány elgondolkodtató: ugyanebben a felmérésben a karatésoknál 30, a taekwondósoknál 59 százalék volt.

Nekem szerencsére csak egy-két kisebb sérülésem volt az évek alatt. Az egyikre pontosan emlékszem: egy shiho nage volt, túl nagy hévvel dobva, és a könyököm bánta. Baleset nem történt, csak egy rándulás, de megmutatta, milyen kevés kell hozzá.

A tapasztalatom szerint a sérülés a legtöbbször nem a technikából fakad, hanem a kontrollálatlan mozgásból: kapkodásból, túl nagy hévvel végzett gyakorlásból. A feszítések és a dobások kívülről fájdalomokozásnak tűnhetnek, és rosszul tanítva azok is. A kar vagy a csukló azonban csak a kapcsolat, amelyen át a partner egyensúlyát érjük el. Ha a kibillentés (kuzushi) megvan, a dobáshoz alig kell erő. Ha erő és fájdalom kell hozzá, akkor a kibillentés maradt el.

Az edzőnek pontosan tudnia kell, ki mire képes, és mindenkit a maga szintjén kell terhelnie. A tanítványok nem egyformák, sem testileg, sem lelkileg. Ami az egyiknek kihívás, az a másiknak már veszély.

Nagy hibának tartom, ha az edző okoz sérülést valakinek. Edzőtársak között előfordulhat baleset, de ezt is igyekszünk elkerülni. Ezért az edző dolga az is, hogy figyelje, ki kivel gyakorol és milyen tempóban, és közbelépjen, ha egy haladó a kezdőn „bizonyít”.

A harcművészet végső soron nem más, mint egymásra figyelés. Ez a sérülések megelőzésére is igaz.

Az ukemi: félelem és vakmerőség között

Az eséstől való félelem természetes. A zuhanó ember megmerevedik, és a merev test nem gurul, hanem csattan. Ezt nem lehet paranccsal kikapcsolni, csak fokozatosan átírni.

A másik véglet legalább ennyire veszélyes. A gyerekek bátrabbak a felnőtteknél, de néha felelőtlenebbek is. Találkoztam olyan kisfiúval, aki egyszer csak fejjel ugrott a tatamiba. Visszafogni nem tudtam, mert eszembe sem jutott, hogy valaki ilyet csinál. Örültem, hogy nem lett semmi baja. Az ilyen meggondolatlan mozdulatra nem lehet felkészülni. Nem sorolom fel mindenkinek, hogy tilos fejjel a földbe ugrani, mert rengeteg olyan dolog tilos, ami a legtöbb embernek eszébe sem jutna.

Felnőtteknél, főleg az idősebbeknél a vállra kell nagyon vigyázni. Volt olyan idős tanítványom, aki egy idő után túl bátor lett, és egy rossz gurulásban megsérült a válla. Emiatt abba is hagyta a gyakorlást. Azóta az idősebbeknél sokkal jobban figyelek a gurulásra.

Az edző dolga tehát kettős: a félőset bátorítani, a vakmerőt visszafogni. Mindkettőre ugyanaz a válasz, a fokozatosság. Ami nálam bevált, az a föld közeli kezdés, és a magasságot csak akkor emeljük, amikor az előző szint már biztos.

Hogy a fokozatosság mire elég, arra van egy kedves példám. Egyik tanítványom ötven fölött kezdett aikidózni; előtte csak jógázott, és különböző fájdalmai miatt eleinte járni is nehezen tudott. Fél év kellett, mire rendesen gurulni tudott. Ma már az esést is megcsinálja.

A tatami nem ellenfél, hanem partner – de ezt a testnek kell elhinnie, nem a fejnek. Bővebben: a gurulás művészete.

Karddal és bottal: kétszeres felelősség

A fegyverekhez két oldalról lehet közelíteni, és az oktatónak mindkettő feladatot ad.

Az egyik a veszély. A fegyveres edzés többet rejt belőle, mint a pusztakezes: a kard szúr, a bottal nagyot lehet ütni. A fegyvert ezért először kezelni kell megtanulni, és csak utána lehet egyre jobban bevonni a technikákba, egyre pontosabban.

A másik oldal ritkábban kerül szóba. Sok dojóban a fegyveres gyakorlás nem része az edzésnek, ami érthető is: fegyvert csak az tud tanítani, aki maga is gyakorolja. Pedig az oktatón múlik, hogy bevezeti-e a tanítványait a fegyveres gyakorlásba, vagy nem. Gazdagítja-e a tudásukat, vagy sem.

Gyakran elhangzik, hogy az aikido technikái a fegyveres technikákból származnak. Ezt azonban csak akkor érdemes mondani, ha meg is tudjuk mutatni. Én nem teszek olyan kijelentést, amelyet magam nem tudok bemutatni.

Nishio mester rendszerében a pusztakezes technikát karddal és bottal is végig lehet csinálni, vagyis ez az összefüggés nem állítás marad, hanem megmutatható. Ezért nálunk a fegyver nem külön tananyag, hanem a technika tükre. Bővebben: aikido technikák – pusztakezes és fegyveres alapok.

Mielőtt baj lenne

Az újak nálunk sem az esésekkel kezdik. Az első alkalommal mindig beszélgetek velük: mi a céljuk az edzéssel, és van-e valamilyen egészségi problémájuk. A felnőtt csoportunkban leginkább negyven fölöttiek edzenek, náluk a mozgásszervi panaszok a jellemzők: térd, derék, csípő, hát, nyak.

Gyerekeknél a szülő általában mindent elmond, és ez fontos is, mert több ADHD-val élő gyermek is jár hozzánk. Belépéskor elkérem a szülő telefonszámát, és a címét is tudom. Volt már, hogy fel kellett hívnom egy szülőt, és olyan is, hogy én vittem haza a gyereket.

A környezet is az edző felelőssége. Az ékszereket edzés előtt mindenki leveszi, erre nálunk már szólni sem kell. A hosszú köröm is veszélyes, egy fogásnál könnyen felsebzi a partnert. Szerencsére nagy teremben, kis létszámmal gyakorolunk, de a párokat így is mindig figyelem, főleg fegyveres gyakorlásnál. A terem egyik fala tükör, ott arra is ügyelni kell, hogy egy óvatlan mozdulat a bottal be ne törje.

Ha mégis baj történik, nem vagyunk felkészületlenek: sportcsarnokban edzünk, ahol minden elsősegély-felszerelés megvan, még defibrillátor is. Elsősegély-tanfolyamon is részt vettem, de az már régen volt, és gondolkodom rajta, hogy megismétlem.

Amit továbbadok – a technikán túl

Aki most kezd saját edzést tartani, az sok esetben a mesterét próbálja utánozni. Azt adja tovább, amit tőle tanult, valójában nagyon kevés saját tapasztalattal. Számomra az is felelősség, hogy tapasztalatot gyűjtök, és ezt beépítem abba, amit továbbadok.

Ehhez az is kell, hogy az oktató maga is folyamatosan fejlődjön. Egy szinten megállni zsákutca. Aki már nem érdeklődik igazán aziránt, amit csinál, az előbb-utóbb megunja, vagy kiég. Ez a tanítványoknak is példa: az oktató nem tud helyettük érdeklődni vagy lelkesedni, de a saját kíváncsiságával megmutathatja, hogyan kell.

Az is felelősség, hogyan adom elő, amit tanítok. Szerintem egy oktató attól jó, hogy a bonyolult dolgokat is érthetően le tudja hozni a kezdők szintjére. Így a tudás nem eltávolítja egymástól a tanárt és a tanítványt, hanem összeköti őket. Nekem nincs szükségem arra, hogy az egekbe emeljem magam.

Ugyanide tartozik az is, hogy mit nem ígérek. Gyakran előfordul, hogy egy szülő elhozza a gyermekét, és az első kérdése az, hogy ezzel meg fogja-e tudni védeni magát. Az őszinte válasz az, hogy ez ezer tényezőn múlik, és heti két óra gyerekedzés ezt nem garantálhatja. Még profi ketrecharcosok is estek már áldozatul utcai erőszaknak: hátulról leütötték, vagy lelőtték őket.

Ezért nem mondom, hogy az aikido tökéletes önvédelmi rendszer, sem azt, hogy aki edzésre jár, biztosan meg tudja védeni magát, vagy hogy mindennél jobb. Igyekszem a realitás talaján maradni. Fölösleges magabiztosságot sem ígérek, mert az aikido nem ketrecharc: egy év edzés után senkiből nem lesz Bruce Lee, még akkor sem, ha sokan úgy érzik. Erről bővebben: a kezdők magabiztossága – illúzió vagy életmentő pajzs?, a gyerekek önvédelméről pedig a szülőknek szóló sorozatunk: önvédelem gyerekeknek.

Ugyanez a realitás érvényes a vizsgákra is. Elsősorban a kyu vizsgákért felelek, és komolyan veszem őket. Mindig időben kezdünk készülni, és van egy jól bevált rendszerünk, amit követünk. Mivel kyu fokozatra én vizsgáztatok, aki nem készült fel, azt nem engedem vizsgázni. Előfordult olyan is, hogy valaki a vizsgán teljesen lefagyott, és sajnos meg kellett buktatnom. A fokozat ugyanis üzenet a partnereknek is: aki magasabb övet visel, attól többet várnak, és keményebben is dobják. A legutóbbi vizsgánkról: aikido vizsgák 2026.

Takafumi Kawakami kiotói zen pap a Brown Egyetemen tartott előadásában arra biztatta a hallgatóit, hogy ne csak arra figyeljenek, amit a tanár mond, hanem arra is, hogyan él, mert ebből többet tanulnak, mint az órákból. Az ő szavaival: „Nézd a tanárt, hogyan él.” A dojóban is így van: a tanítvány nem csak a technikámat látja, hanem azt is, hogyan beszélek másokkal, és hogyan viselem, ha valami nem sikerül.

Azt is továbbadom, ahogyan másokhoz viszonyulok. A tanítványaim úgy állnak más edzésekhez és tanárokhoz, ahogy én magam. Ha lenézek más módszereket vagy oktatókat, ők is ezt fogják tenni. Távol álljon tőlem ez a viselkedés: tisztelettel állok mindenki felé.

Régen divat volt, hogy a tanár megtiltotta a tanítványainak, hogy más edzőtáborokba járjanak. Szerintem ez féltékenységből fakad, az ego kidomborodása. Ha valóban a tanítványaim javát akarom, akkor inkább biztatom őket, hogy nézzenek körbe (miért járunk manapság edzőtáborba?). Ez nekem is visszajelzés: ha jól csinálom, látni fogják; ha nem, akkor nekem kell változtatnom.

Az ego a legnehezebb ellenfél

Mindez mit sem ér, ha a dojo légköre mérgező. Aki attól fél, hogy megszégyenítik, vagy hogy a partnere „büntetésből” megszorítja, az megfeszül, a feszült test pedig rosszul tanul és rosszul esik. A kutatás pszichológiai biztonságnak hívja azt az állapotot, amelyben a csoport tagjai mernek kérdezni és hibázni (Edmondson, 1999).

Mivel magam is hibázom, nálunk normális dolog, ha bárki hibázik. A hibát nem negatívumnak tekintjük, hanem megoldandó feladatnak, sőt a fejlődés fokmérőjének: onnan tudjuk, hogy haladunk, hogy a hiba eltűnik.

Nekem sosem fontos bizonyítani, hogy meg tudom csinálni a technikát. Ha kell, bevallom: ezt most, itt, veled nem tudom megcsinálni. Lehet, hogy az én hibám, lehet, hogy a támadásé, nem ez a lényeg. Ha valami nem működik, azt nem erővel pótlom, hanem kiderítem, hogy a technika miért nem működik.

Amikor én támadok, a partneremhez mérem az erőt: ne legyen se túl könnyű, se megoldhatatlan. Abból a támadásból tud tanulni, amivel még éppen meg tud birkózni. Az uke szerepéről bővebben: az uke valódi szerepe.

Nem volt ez mindig így. Még kyu fokozatú koromban előfordult, hogy valaki betartott nekem egy technikában, és én kegyetlenül visszaadtam. Ezen régen túlléptem, és a tanítványaimnak is ezt tanítom. Az oktató felelőssége az is, hogy egy ilyen helyzetet felismerjen és megszüntessen.

Kapcsolódó írásaink: hogyan tartsuk meg a kezdőket a tatamin? és a tanulás anatómiája: a másolástól a mesterszintig.

Források

• Page P., Frank C., Lardner R. (2010): Assessment and Treatment of Muscle Imbalance: The Janda Approach. Human Kinetics. Megnézem
• Jeffreys I. (2007): Warm-up revisited: The ramp method of optimizing warm-ups. Professional Strength and Conditioning 6: 12–18. Megnézem
• Behm D. G. és mtsai (2016): Acute effects of muscle stretching on physical performance, range of motion, and injury incidence in healthy active individuals. Applied Physiology, Nutrition, and Metabolism 41(1): 1–11. Megnézem
• Zetaruk M. N. és mtsai (2005): Injuries in martial arts: a comparison of five styles. British Journal of Sports Medicine 39(1): 29–33. Megnézem
• Edmondson A. (1999): Psychological Safety and Learning Behavior in Work Teams. Administrative Science Quarterly 44(2): 350–383. Megnézem