Mikor kezdődik az aikido edzés? Gondolatok az odavezető útról és a belső rituálékról

• 2026. június 24.
• Lázár Lajos

Múltkor valaki megkérdezte tőlem, hogy mikor kezdődik az edzés? Rutinból vágtam rá a választ: este hatkor. Hiszen hivatalosan akkor kezdődik a foglalkozás, akkor lépünk a tatamira, akkor kezdődik a bemelegítés és a gyakorlás. A kérdés azonban valamiért ott maradt a fejemben. Hazafelé menet azon kaptam magam, hogy tovább gondolkodom rajta. Tényleg akkor kezdődik az edzés? Valóban abban a pillanatban indul el az aikido gyakorlása, amikor belépünk a terembe? Vagy talán már jóval korábban?

Ahogy végiggondoltam, rájöttem, hogy számomra az edzés már sokkal korábban elkezdődik. Amikor előveszem a táskámat, és elkezdek pakolni. Huszonnyolc év gyakorlás után ez már nem egyszerű pakolás. Inkább egyfajta rituálé. Szépen összehajtom a nadrágot, a kabátot, a pólót, a hakamát. A táskába kerül a törölköző és a papucs is. Mindennek megvan a maga helye, a maga rendje. Ugyanazok a mozdulatok ismétlődnek újra és újra, mégsem válnak üressé. Éppen ellenkezőleg. Kívülről nézve talán csak készülődés, de bennem ilyenkor már elkezdődik valami. Ahogy egyik ruhadarab kerül a másik mellé, úgy kerülnek lassan a helyükre a gondolataim is. A nap eseményei háttérbe húzódnak, a figyelmem pedig fokozatosan az előttem álló gyakorlás felé fordul. Mire becsukom a táskát, lélekben már félig a dojóban vagyok.

Amikor autóba ülök és elindulok, a folyamat tovább folytatódik. Nem tudatosan, inkább ösztönösen. Évek alatt kialakult bennem egy belső útvonal, amely nemcsak a város egyik pontjáról vezet a másikba, hanem a hétköznapokból az aikido világába. A napi feladatok, a munkahelyi kérdések, a kisebb-nagyobb problémák fokozatosan elveszítik a jelentőségüket. Nem azért, mert megszűnnek létezni, hanem mert egy időre félre tudom teni őket. Egyre inkább arra figyelek, ami hamarosan következik. Mire megérkezem az öltözőbe, már szinte teljesen az aikidóval kapcsolatos dolgok járnak a fejemben. Persze, beszélgetünk az edzőtársakkal. Megkérdezzük egymástól, kivel mi történt a héten, hogyan van a család, mi újság a munkahelyen, stb. Mégis érzem, hogy valahol mélyebben már a gyakorlásra készülök.

Az átöltözés mint állapotváltozás

Az öltözés számomra mindig különleges pillanat. Olyan érzés, mint amikor az ember ünnepre készül, és felveszi az ünneplő ruháját. Talán furcsán hangzik, de ennyi év után is ezt érzem, amikor magamra öltöm a tiszta gyakorló felszerelést. Nem egyszerűen átöltözöm, inkább átlépek egy másik állapotba. Lassan magam mögött hagyom a külvilágot, és belépek abba a térbe, ahol már csak a gyakorlás számít.

Különösen igaz ez arra a pillanatra, amikor felkötöm az övemet. Huszonnyolc év gyakorlás után a fekete öv már régen nem fekete. A sok évnyi használattól, kötéstől, eséstől és gyakorlástól itt-ott megkopott, és a szélein egyre több helyen előbukkan a világosabb anyag. Sokak számára talán ez csak egy elhasználódott öv. Számomra azonban minden kopás egy történetet mesél. Vizsgákról, szemináriumokról, mesterekről, akiktől tanulhattam. Régi edzőtársakról, akik közül sokan már nem aikidóznak. Tanítványokról, akik időközben maguk is oktatókká váltak. Sikerekről és kudarcokról. Rengeteg esésről és felállásról. Amikor megkötöm az övet, mindig eszembe jut, hogy mennyi időt, élményt és tanulást hordoz magában. A funkciója nem csak az, hogy összefogja a gyakorló ruhát, valahogy engem is összerendez.

Közben a szívem megtelik örömmel, a fejem kitisztul, és lassan kizárok minden mást. A figyelmem egyre összeszedettebbé válik, még ha ez kívülről sokszor nem is látszik. Mire belépek a terembe, már semmi sem tudja igazán elterelni a figyelmemet. A fókusz az aikidón van, és a tanítványokon. Az edzőtársakon, és azon, hogy aznap mit tanulhatunk egymástól. A tatami számomra nem csupán egy edzőfelület. Egy olyan hely, ahol jelen kell lenni testben és lélekben egyaránt.

A rituálék pszichológiája és a Zanshin

Pszichológusként időnként azon is elgondolkodom, mi zajlik bennünk ilyenkor. A szakirodalom szerint az emberi elme különösen jól reagál az ismétlődő rituálékra és átmenetekre. Az olyan egyszerű cselekvések, mint a pakolás, az utazás vagy az átöltözés, segítenek lezárni egy tevékenységet és megérkezni egy másikba. Fokozatosan áthangolják a figyelmünket. Csökkentik a szétszórtságot, és segítenek összerendezni a gondolatokat. Nem véletlen, hogy sportolók, zenészek, színészek vagy előadók is kialakítanak maguknak hasonló szokásokat. Ezek a rituálék nem babonák. Inkább olyan kapaszkodók, amelyek segítenek a jelen pillanatra irányítani a figyelmet. Azt hiszem, nálam is valami ilyesmi történik.

Ahogy teltek az évek, egyre inkább azt érzem, hogy ez a folyamat rokonságban áll az aikidóban ismert zanshin fogalmával. A zanshint gyakran fordítják folyamatos éberségnek vagy jelenlétnek. Számomra azonban ennél többet jelent. Egy olyan tudatállapotot, amelyben az ember nem egyik pillanatról a másikra kapcsol át, hanem fokozatosan megérkezik oda, ahol éppen lennie kell.

Talán ezért érzem azt, hogy az edzés nem a tatamin kezdődik. A tatamira már egy olyan folyamat végén lépek fel, amely jóval korábban elkezdődött. A felszerelés összehajtogatásával, az úttal a dojo felé. Az öltözéssel, az öv megkötésével. Mindegyik egy apró lépés ugyanabba az irányba. A jelenlét felé.

Ezért ma már másképp válaszolnék arra a kérdésre, hogy mikor kezdődik az edzés. Hivatalosan valóban este hatkor. Számomra azonban jóval korábban. Talán abban a pillanatban, amikor előveszem a táskámat, és elkezdem gondosan összehajtogatni a felszerelésememet. Mert az aikido nem csupán abból az időből áll, amelyet a tatamin töltünk. Az odavezető út, a ráhangolódás és az a belső folyamat, amely közben lezajlik bennünk, ugyanúgy része a gyakorlásnak. Így visszagondolva tudom, hogy az edzés nálam nem a tatamin kezdődik. Mire odaérek, valójában már rég elkezdődött.