Mi történik az aikidóban, ha nem látunk? Gondolatok a látássérült emberek aikidogyakorlásáról

• 2026. augusztus 31.
• Lázár Lajos

Az elmúlt időszakban egyre több figyelem irányult olyan látássérült aikidogyakorlókra, akik nemcsak elkezdték ezt a különleges harcművészetet, hanem magas fokozatokig is eljutottak. Ezek a történetek természetesen figyelemre méltóak.

Az aikido egyik nagy értéke éppen az lehetne, hogy nem kizárólag fiatal, egészséges, kiváló fizikai képességekkel rendelkező emberek számára nyitott. A tatamin különböző életkorú, testalkatú és képességű emberek gyakorolhatnak együtt. Ezért fontosnak tartom, hogy a látássérült emberek is megtalálják a helyüket az aikidóban. De oktatóként és hosszú ideje gyakorló aikidósként bennem közben egészen más kérdések is felmerülnek.

Például, hogyan gyakorol aikidót egy vak ember? Vagy hogyan változtatja meg a látás hiánya magát az aikido gyakorlását, oktatását és értékelését? Ezek szerintem nem kényelmetlen, hanem sokkal inkább szakmai kérdések.

A vizuális információk hiánya a tatamin

Az aikido elég bonyolult mozgásokból áll. Kívülről úgy tűnhet, mintha előre meghatározott mozdulatok sora lenne (ami részben így is van): támadás, belépés vagy kitérés, dobás vagy feszítés, stb. Egy kezdő számára valóban valami ilyesmi történik. Az aikido magasabb szintjén azonban már egészen másról van szó. A technika mögött ott van a távolság, a súlypont, a szög, az egyensúly, a ritmus, az időzítés, a partner mozgásának érzékelése és az adott pillanatra adott válasz.

Ezek nagy része vizuális információból származik. Látjuk, hogy a partner mikor indul, látjuk a vállak mozgását, látjuk a csípő helyzetét, látjuk, ha változik a távolság. Nekünk, látóknak ez természetes folyamat, de mi történik olyankor, ha nem lát az ember? Mit érzékel egy vak gyakorló?

Ez számomra az egész kérdés legérdekesebb része. Abban biztos vagyok, hogy más érzékszerveik jobban működnek, mint a látóknak, de hogyan lehet mégis helyettesíteni a látást? Már ha egyáltalán lehet. Azt el tudom képzelni, hogy egy vak ember képes érzékelni a másik légzését, a mozgás ritmusát, a ruházat vagy a tatami hangját, és ez számunkra, látók számára is nagyon fontos tanulság lehet. Mi ugyanis folyamatosan használjuk a szemüket, ezáltal az agyunk elvégez minden számítást. Ezért könnyen előfordulhat, hogy közben elfelejtünk valóban érzékelni. A vak gyakorló kénytelen más módon információt szerezni, ezáltal más típusú információkból kell felépítenie ugyanazt a helyzetet. És itt kezd érdekessé válni a kérdés.

A ma-ai és az érzékelés új dimenziói

Az aikido egyik alapfogalma a ma-ai, a megfelelő távolság és az ahhoz kapcsolódó időzítés. Hogyan tanulja meg ezeket egy vak gyakorló? Honnan tudja, hogy a partner pontosan hol van? Hogyan érzékeli, hogy a partner egy fél lépéssel közelebb került? Hogyan reagál arra, ha a partner nem pontosan onnan támad, ahonnan a gyakorlatban megszokta? Mi történik, amikor nincs fizikai kontaktus? Ezekre a kérdésekre biztosan léteznek működő módszerek, és éppen ez az, amit szakmailag érdekes lenne megismerni.

A fegyveres gyakorlatok kihívásai

A fegyveres gyakorlatok még érdekesebbé teszik a kérdést. Az aikido különböző irányzataiban a fegyveres gyakorlás szerepe eltérő lehet, de több rendszerben a danvizsga részei között megtalálhatók különböző ken- és jo-gyakorlatok. Egyes magyarországi követelményrendszerekben már shodan szinten szerepel például a ken-no-awase és a jo-no-awase, magasabb szinteken pedig a kumitachi és a shin-kumijo is. És itt van az a pont, amikor azt kell mondanom, hogy szinte lehetetlen egy vak gyakorló számára ezeket végrehajtani. Legalábbis az én elképzelésem szerint, hiszen ezek már annyira bonyolult és összetett mozdulatok, hogy egy látó embernek is nehéz őket jól végrehajtani. Itt már nem pusztán a technikát kell tudni, hanem érzékelni kell, mikor indul a támadás, milyen szögből érkezik, milyen távolságból, milyen sebességgel... szóval ez már nagyon nehéz feladat.

Mint mindig, itt is bejön az uke szerepe. Azt el tudom képzelni, hogy az uke folyamatosan közli, hogy mit csinál, mikor hova lép stb., ez viszont azt feltételezi, hogy a megszokottnál sokkal lassabban lehet végrehajtani a gyakorlatot. Amivel alapvetően nincs baj. Sőt. But mi történik akkor, ha a partner egy kicsit megváltoztatja a ritmusát, a távolságot vagy a támadás irányát? Mert ha nincs vizuális visszajelzés, akkor még fontosabbá válik annak megértése, hogy az adott gyakorlatban milyen információból születik meg a reakció. Remélem, egyszer választ kapok ezekre a kérdésekre, mert engem tényleg nagyon érdekelnek.

A vizsgarendszer és a danfokozat kérdései

Viszont egy dolog még hátra van, ami a „kérdőjeleket” illeti. Maga a vizsga, illetve a vizsgarendszer. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy ugyanazt a vizsgaanyagot kelljen végrehajtania egy vak gyakorlónak, mint egy látó gyakorlónak. Talán nem is lenne fair. De hol van az a határ, illetve meddig tekinthető egy módosított gyakorlatsor ugyanannak a szakmai követelménynek, amit egy látó gyakorlónak végre kell hajtania? Azt gondolom, hogy ez nem erkölcsi kérdés, és nem is érzékenységi kérdés. Inkább méréselméleti és szakmai. Ugyanis, ha egy vizsgán valamit módosítunk, tudnunk kell, hogy mit akarunk megőrizni az eredeti követelményből. A technikát, a mozgáselvet, a reakcióképességet, a pontosságot, vagy ezek valamilyen kombinációját?

A danfokozat kérdése ezért különösen érzékeny téma. Nem azért, mert egy látássérült vagy vak ember ne lehetne magas fokozatú aikidoka. Miért ne lehetne? A valódi kérdés inkább az, hogy egy adott rendszerben mit jelent a danfokozat. Ha a fokozat mögött meghatározott technikai követelmények állnak, akkor fontos tudnunk, hogy ezek hogyan teljesülnek adaptált körülmények között. Fontos megjegyezni, hogy ez nem a fokozat értékének csökkenését jelenti. Ha egy rendszer képes világosan megfogalmazni, hogy egy látássérült gyakorlónál hogyan vizsgálja a szükséges kompetenciákat, az megerősíti a rendszer szakmai hitelességét – nem beszélve arról, hogy segít abban is, hogy a következő látássérült gyakorlónak már ne egy teljesen új utat kelljen kitaposnia.

Éppen ezért én nem szeretném sem hőssé, sem különlegessé tenni a látássérült aikidósokat. Nem gondolom, hogy azért kellene tisztelnünk valakit, mert fogyatékossággal él. És azt sem gondolom, hogy szakmai kérdéseket azért ne lehetne feltenni, mert esetleg kényelmetlenek. A tisztelet és a szakmai kíváncsiság nem zárja ki egymást.